Noida - mégegyszer, utoljára

  Igen, tudom, hogy több, mint egy éve nem írtam már, de ha elmondom, hogy miért, akkor meg fogjátok érteni.

  Az van, hogy amikor tavaly szeptember elején eljöttem Indiából, Vijay megkérte a kezem. Ezt követte idén április 3-án egy bazi nagy indiai lagzi (3 nap, 5 szári, és több, mint 500 vendég), majd pedig szeptember 3-án a magyar verzió (itt azért kevesebben voltunk :-D ). És az i-re a pont, hogy ráadásul nem maradtam Magyarországon, Indiába költöztem Vijay-jel. Ennyi tervezés, szervezés, utazás, utaztatás, meg minden egyéb mellett remélem, megértitek, hogy egy kicsit lemaradtam az írással.

  Az esküvőkről itt nem fogok részletesen beszámolni, de azért néhány képet kaptok mindkettőről.

  Az indiai élet eddigi megpróbáltatásairól azonban most mesélek.

  Úgy kezdődött, hogy amikor megérkeztünk Delhibe, akkor még nem volt állandó szállásunk, pár napig Ramádzsiék (az előző lektor) házában dekkoltunk, Vijay onnan járt be dolgozni. Én kb egész nap ki se mozdultam a szobából, hulla fáradt voltam az esküvők, a költözés miatt, és érzelmileg sem voltam 100%. 3 napba telt, mire találtunk állandó szállást még arra az 1-2 hónapra, amíg Vijay kitölti a felmondási idejét Noidában. Ahol eddig laktunk, amikor itt voltam, azok most irreálisan sok pénzt kértek a szobáért, és ugye nem egyszerű még mindig egy fehér-indiai párnak bármit is találni, de végül abban a hostelben, ahol Vijay lakott az utóbbi időben kaptunk szállást, viszonylag olcsó volt, és még kaját is adtak. Ezzel csak az volt a gond, hogy a tulajok is meg a szakácsok is dél-indiaiak voltak, ezáltal minden, amit főztek olyan szinten csípős volt, hogy képtelen voltam megenni. A reggelit általában kihagytam, ebédre Vijay hazajött, hozott kenyeret meg vajat és azt ettük, vacsira meg nekem mindig rendeltünk valamit. Ez a rendszer azonban csak az utolsó 2 hétben állt fenn, előtte, amióta megérkeztünk, én folyamatosan beteg voltam, így nem sokat ettem. Hányás-hasmenés egy kis húgyuti fertőzéssel megspékelve, aztán a kapott antibiotikum összes mellékhatása a magas láztól kezdve az újbóli hasmenésen keresztül a karokat és lábakat beborító fájdalmas bőrkiütésig.

  Ráadásul a szobában egyáltalán nem járt a levegő, volt ugyan egy ventillátor, de az nem sokat segített, meleg volt, párás, és dohos. Nem épp ideális a gyógyuláshoz. És akkor az állatokról még nem beszéltem. Hüvelykujjnyi csótányok járkáltak ki és be, a kisebbek konkrétan az ágyunkban laktak az ágynemű tartóban, vagy a matrac alatt, és időről időre – vesztükre – meglátogatták a párnáinkat, úgyhogy én az első héten felszerelkeztem bogárirtó spray-vel, és bizony nem is kíméltem őket. Egyszer-kétszer a fürdőből kimászott egy-egy gusztustalan, hosszú, túlsoklábú gilisztaszerűség, és egyik éjjel, amikor pisilni mentem, a fürdőajtót kinyitva szembenézett velem egy kisebb macskának is beillő méretű patkány. Na, azt nem próbáltam meg lefújni... :-D Ezek után a néha felbukkanó és a hátizsákomat vécének használó egér - aki ugyan betalált a szobába, de kifele már ki kellett neki nyitni az ajtót - meg a szúnyogok már csak kedves ráadás.

  Egyébként nem panaszkodom, borzasztóan örülök, hogy végre együtt vagyunk és elkezdődhet a közös életünk, a végén minden problémára találtunk megoldást Noidában, és még last minute vonatjegyet is tudtunk venni Csennájba a tervezett utazás előtt egy nappal. Most épp a vonaton ülünk, már túl vagyunk az éjszakán, 18 órája utazunk, még kb 10 óra van hátra és végre Csennájban leszünk...

Barátok, család, gyerekek, otthon... :-)

  Már itthon vagyok, innen közlöm az utolsó bejegyzést, ugyanis az utolsó hét nagyon besűrűsödött, esélytelen volt ott órákat ezzel tölteni.

  Az előző bejegyzést azzal fejeztem be, hogy szert tettem egy új nőnemű barátra Csennájban, úgyhogy most innen folytatom. Szóval ő a nővérke, aki esténként beadta nekem az injekciót meg az infúziót, nagyon profi volt, borzasztó kedves, rendkívül szimpatikus, és olyan indiaiasan szégyenlős. Bármikor kérdeztem tőle valamit, mindig zavarba jött, és Vijaynek válaszolt tamilul, ami, mint később kiderült, annak is volt köszönhető, hogy nem beszél angolul. Én meg azt hittem, miattam volt zavarban. :-D Na mindegy, a lényeg, hogy megszerettük egymást, és mikor végetért a kezelésem, csináltam neki ajándékba egy rózsaszín csomózott karkötőt, az a kedvenc színe. Olyan boldog volt, hogy körbevitte az osztályon megmutatni mindenkinek. Megbeszéltük, hogy mielőtt otthagynánk Csennájt, egyszer még mindenképp találkozunk, de a kórházon kívül. Mire sikerült leszervezni, addigra már a kishúgának is kellett csinálnom egy ugyanolyan karkötőt, csak pirosat. Szóval mikor találkoztunk a cukrászdában, én odaadtam neki a húga karkötőjét, de én is kaptam ajándékot. Csináltak nekem egy képet, ami szerintem iszonyat cuki, mindig vigyorognom kell, ha ránézek. Íme:

 Ettünk egy-egy szelet tortát, aztán érzékeny búcsút vettünk egymástól.

  Végre sikerült Sríram családját is meglátogatni vasárnap. Imádtam. :-) Csennájon kívül laknak faluban, de ez a házon belül egyáltalán nem mutatkozik meg, szép, új, modern lakást alakítottak ki a házuk első emeletén, náluk a földszint van kiadva, és csak egy emelet van. Ebédre mentünk, nagyon rendesek voltak, mindenbe (szerintük) kevés fűszert raktak, hogy meg bírjam enni, bár azért így is megküszködtem vele. Vijay szerint a falusi kaja amúgy is más, sokkal több erős fűszert, olajat használnak, és rendszeresen esznek húst, mert általában mindenki fizikai munkát végez, kell az energia. Egyébként nagyon ízletes volt minden, amit főztek, csak nekem kicsit túl erős. De megettem. :-D Ebéd után megtanultam Sríram nőnemű unokatesóitól, hogy hogyan csinálják a virágfüzért, amit a tamil nők a hajukban viselnek. Nem egy könnyű feladat úgy összepakolni ég megcsomózni a két kis jázmin bimbót egymással szemben, hogy ne csússzon szét, de ne is vágja el a szárat a madzag. Azért egész jó voltam. :-) Ezután kipróbáltam a híres carrom (kerom) játékot, ami kb a gombfoci indiai verziója, de hamar feladtam, nem nagyon ment, inkább csak néztem a többieket játszani. Mikor megunták, elővettem az UNO-t, ami eddig mindenhol sikert aratott, itt is mindenkinek tetszett, egyre jobban élvezték, ahogy belejöttek. Nekünk is új élmény volt, mert eddig legtöbbször hárman játszottunk, de most 8-an ültünk körben. Kb. este 9-ig abba se hagytuk, pedig még krikettezni is akartunk, de ugye tök sötétben már nem lehet. Közben azért néha tartottunk pár perc szünetet, az egyik ilyenben a lányok telerakták a hajamat virággal, nem csak a szokásos fehérrel, hanem a szomszédtól szereztek egy narancssárga füzért is, hogy még szebb legyek, én pedig cserébe hennáztam a kezükre. :-)

  Elmentünk Vijay és Sríram egy közös barátjának a házába is, oda vacsora meghívást kaptunk. Két gyerekük van, a lány 8 éves, és van egy 8 hónapos pici fiú, aki sajnos félt tőlem, úgyhogy nem tudtam vele játszani. Először a lány is szégyenlős volt, de aztán felengedett, ő is kapott tőlem hennát a kezére, amit rögtön össze is maszatolt az egyik oldalon. :-D Itt a padlóra terítettek vacsorához, jó indiai szokás szerint, és tányér helyett banánlevélen kaptuk az ételt, amit kézzel ettünk. Nagyon finom volt, de én fizikailag képtelen vagyok olyan sokat egyhelyben török ülésben ülni, muszáj volt néha pozíciót váltani. Hát hiába, még mindig csak egy lelkes amatőr vagyok, azt hiszem, az indiai kultúrvilágba tényleg nem árt beleszületni.

  Egyik nap a rokonságot is meglátogattuk, nem sorolom fel, hogy kik voltak ott, mert én sem tudom követni, a lényeg, hogy találkoztam Vijay anyukájának az ikertesójával, meg Vijay nagymamájával is. Ide is ebédre voltunk hívva, nagyon finom csirke birjánit kaptunk főtt tojással meg csirke curryvel, amiből a májat mind az én tányéromra pakolták, mert anyuka mondta nekik, hogy azt én szeretem. Főtt tojás is azért volt. Ja, és persze a gulab jamun desszertnek. Eddig az övék a legjobb gulab jamun, amit valaha ettem, zseniális, nem is bírtam megállni, kilencet megettem belőle ebéd után. Itt is volt egy kislány, akivel lehetett játszani, és rájöttem, hogy a kisebb gyerekeknél még nem számít, ha nem beszéljük ugyanazt a nyelvet, a játék nyelve univerzális. Kaptam egyébként tőlük egy gyönyörű szárit, de a blúzát sajnos már nem volt idő megvarratni, majd legközelebb...

  Tartozom még azzal, hogy elmondjam, mit kaptak tőlem a gyerekek ajándékba, akik anyukához járnak tanulni. Hát először is mindenki kapott egy vonalazás nélküli jegyzet füzetet, amibe lehet rajzolni, 24 színű színesceruza készletet, és egy 12 színű zsírkréta készletet. Ezen kívül a fiúk kaptak egy-egy 3x3-as Rubik kockát, a pici lányok papír karkötők készítésére alkalmas szettet, a nagyobbak pedig egy 10-es készlet szivárványos kaparós-papírt. Ez úgy működik, mint nálunk az, amire rá van nyomtatva szürkével a minta, és ott kell lekaparni a fém végű eszközzel a fekete réteget a papírról, és így adja ki az ezüst, vagy színes képet a végén. Annyi a különbség, hogy amit ők kaptak, annál nincs előrajzolt minta, azt rajzolsz a papírra, amit akarsz, és a toll is bambuszból van, könnyebben megy. Nem tudom, hogy így érthető-e a dolog, de mivel ebből magamnak is rendeltem egy szettet, meg tudom mutatni:

  A kedvenc kislányommal készült egy szelfi is, ő fog legjobban hiányozni, mindig tele volt élettel, csintalansággal, és minden nap legalább háromszor mondta rajtam valamire, hogy gyönyörű. Vagy az arcom, vagy a hajam, vagy a ruhám, vagy a szemem, vagy én úgy egészben. És hát valljuk be, azért ezt mindenkinek jól esik hallani.. ;-)

  Az utolsó héten sikerült beüzemelni a "sütőt", ami gyakorlatilag összepakolt edényeket jelentett, de meglepően jól funkcionált, az első próba-piskóta tökéletes lett, ezen felbuzdulva később készült brownie, mégegy piskóta, és egyik este 4 darab pizza. Azért 4, mert a sütőtálca olyan pici volt, hogy egy pizza kb egy embernek volt elég vacsira. Zsemlemorzsát is sikerült rendelni a neten, egy tökön mutattam meg, hogy hogy kell valamit kirántani. Utoljára még anyuka kérésére csináltam megint lángost, és nem tudom, miért, de most lett csak tökéletes, az első kettő alkalommal csak elfogadhatóra sikerült, de boldog voltam, mert legalább harmadszorra olyan lett, amilyennek lennie kell.

  Azért érdekes dolog, hogy milyen hatással tudnak lenni az emberek egymásra. Úgy mentem el Csennájba, hogy tudtam, én sokat tanulhatok majd Vijay anyukájától, de aggódtam, hogy hogy fogom majd tudni ezt viszonozni, hiszen mit taníthatnék én neki..? De kiderült kölcsönösen sokat tanultunk egymástól, és jó úgy búcsút venni, hogy tudod, hagytál ott valami újat, valami különlegeset, valami értékeset magad után. A receptjeimet, amiket szeretett, én írtam le neki angolul, hogy máskor is meg tudja csinálni, a kolam mintáimat viszont, amiket a füzetembe terveztem ő maga kérte, hogy hagyjam ott, hátha neki is sikerül majd egy-kettőt felrajzolnia a teraszra. Na ez az igazi elismerés. Amikor próbálsz beilleszkedni egy kultúrába, de a sajátodat nem tudod kirekeszteni, és a kettő művészi formában keveredik egymással, és valami egyedit alkot. És amikor egy olyan valaki, akinek ez a művészet a vérében van elkéri a te általad tervezett mintákat, na az az érzés leírhatatlan. Amúgy is érdekesnek találom a különböző kultúrák keveredését és különböző formákban való megnyilvánulását, de ez az élmény méginkább megerősített abban, hogy ennek tényleg van értelme és értéke. Ezen felbuzdulva utoljára még kidekoráltam a teraszt. :-D

  Szó, ami szó, jó volt ott lenni, és úgy érzem, a szülők is örültek, hogy ott voltunk, anyukával a végére teljesen jól összehangolódtunk, T. Nagar és egész Csennáj nagyon a szívemhez nőtt, már otthon éreztem magam ott, és talán azért is nem volt ez alkalommal olyan megrázó a búcsúzás. Biztos vagyok benne, hogy még fogok ott lenni, inkább hosszabb, mint rövidebb ideig... ;-)

Egészség-ügy

  A helyzet az, hogy volt "szerencsém" megtapasztalni, hogy hogyan működik Dél-Indiában az egészségügyi ellátás. Ugyanis még otthon összeszedtem egy jó kis hugyuti fertőzést. Először próbálkoztam az eddig jól bevált gyógyszerrel, aztán mikor nem használt, elmentem orvoshoz, hogy írjon fel valami mást. Az se használt. Közben pedig eljöttem Indiába, és mivel nagyon nem akartam itt orvoshoz menni, fájdalomcsillapítókon meg ajurvédikus csodabogyókon éltem, remélve, hogy ezek majd tünetmentesítenek, amíg haza nem megyek. De hát ezt ugye nem lehet két és fél hónapig húzni, úgyhogy mikor kifogytam a fájdalomcsillapítóból, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy részévé váljak az itteni eügyi rendszernek, és elmenjek orvoshoz. Az egyik előnye annak, hogy T.Nagarban lakunk, hogy minden közel van, a házidokihoz például kb 3 és fél perc alatt lehet sétálva odaérni itthonról. Szóval meglátogattuk.
  Hát eléggé el van dugva a rendelő a járókelők szeme elől. Be kellett menni egy kapun, ami három emeletes tásasháznak a közös előudvarába vezetett. Ott jobbra elmenni a kis oltár mellett, és az udvar leghátsó sarkában van egy ajtó, az nyílik a váróba. Ez még egy egyszemélyes ágy méretét sem éri el, van benne két pad, meg három ventillátor a plafonon, és mezítláb kell bemenni. Innen lehet bejutni a vizsgálóba. A doki egy középkorú nő, nagyon kedves volt és úgy tűnt, érti a dolgát. Mikor elmondtuk, mi a probléma, és hogy már több gyógyszer is csődöt mondott, rögtön elküldött egy vizelet vizsgálatra a diagnosztikai centerbe. Két nap alatt azt is kiderült, hogy melyik antibiotikumokra érzékeny a baktérium és melyikkel szemben ellenálló. Ez alapján kaptam a gyógyszert, amit 10 napig kellett szedni, aztán visszamenni kontrollra. A tüneteim elmúltak, de a baktérium még mindig jelen volt, és most már ráadásul az összes tablettára ellenállóvá vált, csak az injekciós verziók maradtak, amik nagyon erősek. És mivel én nem vagyok indiai, a doki néni nem mert egyedül dönteni, elküldött egy közeli magánkórházba (ahol ő is dolgozik félállásban) egy vese specialistához másodvéleményért. Ez az orvos férfi volt, kicsit idősebb, és furán beszélt angolul, ráadásul össze-vissza magyarázta, hogy mikor mit csináljuk, hova menjünk, mit szedjek, Vijay háromszor is visszakérdezett mindenre, nehogy valami baj legyen.
  Szóval a dokibácsi felírt injekciós antibiotikumot, és elküldött a laborba pisi- és vérvizsgálatra. A vérvételt végző srác picit béna volt, sokáig vacakolt, én meg alapból sem bírom a tű közelségét, így kisebb pánikrohamot kaptam, aztán be is ájultam egy fél percre a széken ülve. Ezek után a doki úgy döntött, hogy nem tesz ki engem napi két szúrásnak, jobb, ha beraknak egy kanült a kézfejembe, az csak egyszer fáj. Aha. Egyszer fáj ugyan, de vagy 3 napig, ráadásul a bal kezemet így nem tudtam használni, mert féltem, hogy véletlen elmozdítom, kirántom, vagy bekerül valami a vérembe. Már csak az hiányzik, hogy még vérfertőzést is kapjak.

  A fürdésben és öltözésben Vijay segített, és persze ő hurcolt motoron mindenhova, anyuka fésülte a hajam, és napi kétszer kellett bemenni a kórházba, hogy megkapjam a dózist. A doki azt mondta, hogy ez az antibiotikum általában egy-két nap alatt kitisztítja a szervezetet, nekem a harmadik nap után végzett kontroll azt mutatta, hogy nincs változás, még mindig ott a baci. Ez alkalommal a vérvételt egy tapasztaltabb férfi végezte (bár nem értem, miért kellett azt is megismételni), 3 másodperc alatt végzett, meg se éreztem. Mivel az injekció nem hatott, a doki felírta a legerősebbet, ami 7 napos kezelést jelentett infúzió formában napi egyszer.

  A kanülömet átrakták a hüvelykujjamhoz, mert már majdnem egy hete bent volt, azt mondták, jobb kicserélni. A nővérke megkérdezte, hogy rakhatja-e a jobb kezembe, de mondtam, hogy eszébe ne jusson, mert amilyen jobbkezes vagyok, akkor már pisilni meg enni se tudnék egyedül. Így került a középső ujjamtól a hüvelyk és a mutató közé.

  Szóval még egy hét késő esti kórházlátogatás, ami egyébként annyira nem volt rossz, az úton se volt forgalom, meg a kórház is szinte üres volt, nyugodtan feküdhettem az ágyon 40 percig, amíg az infúzió ment. Múlthét vasárnap volt a hetedik nap, hétfőn kontrollvizsgálat, aztán vissza a dokihoz. A szervezetem kitisztult, de kaptam egy újabb antibiotikumot, amit egy hónapig kell szednem, hogy ne is térjen vissza a fertőzés. Persze Magyarországon ez a gyógyszer nem elérhető, az egész adagot itt kellett megvenni. Egyébként ezek már magasabb kategóriás gyógyszerek, ezért el is kérik az árát. A dokiknak hála a legtöbbet közvetlen a dílertől vettük, ezért a gyógyszertári haszon hiánya sok pénzt spórolt nekünk, de azért így is 25-27 000 rúpiába belekerült az egész hercehurca (4-gyel kell szorozni, számoljátok ki), ráadásul magánkórház lévén minden alkalommal nekünk kellett megvenni a gyógyszer mellett az injekcióhoz a fecskendőt, az infúzióhoz a csövet meg a deszt. vizet is. Bár szerintem ha összeadjuk a fizikai és pszichés terheket, amik vele jártak, akkor a pénz annyira nem is húzós.
  Egy óriási haszna azért mégis csak volt a dolognak, az, hogy összebarátkoztam az éjszakás nővérrel, ami azért is rendkívüli, mert ő nem igen beszél angolul, én meg nem beszélek tamilul, de ez meglepő módon senkit nem zavar... ;-D

Ez meg az

  Tudom, hogy rég írtam, de tényleg nem történik sok érdekes. Azért pár dolog mostanra összegyűlt.
  Először is a Mahabalipuramba tervezett kirándulás ugyan megvalósult, de végig esett az eső, nem igazán volt élvezhető. Előtte az új Dhanush film viszont szuper volt, imádok tamil moziba járni, az emberek egy plusz hatalmas löketet adnak a hangulatnak, amikor kurjongatnak, meg bekiabálnak, meg fennhangon tanácsokat osztogatnak a főhősnek, meg minden tánc- és bunyójelenetet hangosan ünnepelnek. Egyszer mindenkinek meg kéne tapasztalni, zseniális. :-D
  Szóval Mahabalipuram. Kocsival mentünk, Sríram vezetett és Vijay anyukája is jött velünk. Először megnéztük a Pancsa Ratha épületegyüttest. Ez lefordítva öt szekeret jelent, és az épületek valóban szekereket formáznak, nevüket a Mahábháratából ismert öt Pándava fiú és közös feleségük után kapták. Mindegyik egyetlen hatalmas kőtömbből lett kifaragva a 7. században.

  Ezután átmentünk a tengerpartra, ahol egy gyönyörűszép, szintén 7-8. századi templom van, ami a Bengáli öbölre néz.

  A vasárnapi látogatás Sríram családjához végül nem jött össze, sajnos azóta sem, de bepótoljuk.
  Vijay anyukájával egyre több dolgot csinálunk közösen, főleg a konyhában persze. :-) Mégegyszer készült lángos, amiben most már ő is aktívan részt vett,

és az én oldalamról még egyik este vacsira palacsinta, egy vasárnap pedig ebédre párolt-pirított csirkemell padlizsános lecsóval és krumplipürével. A krumplipürét anyuka azóta is emlegeti, imádta, másnap mindenkinek azt újságolta telefonon.
  Én is tanulok tőle természetesen, sokszor segítek neki a konyhában, általában olyan feladataim vannak, mint hagymapucolás és -aprítás, vagy kókusz reszelés, ami egyébként így fest:

  Azért megpróbáltam már dószát is csinálni, egészen jól sikerült. :-)

  És a próbálkozásról jut eszembe, hogy elkészítettem a teraszon életem első rangoliját és kolamját. A rangoli bármilyen minta lehet, fehér porral kontúroznak, színessel töltenek, általában fesztiválok alkalmával készítik Észak-Indiában. A kolam egy tamil tradíció, ehhez legtöbbször csak fehér port használnak, és a funkciója az istenség üdvözlése a házban, épp ezért minden nap kora reggel rajzolják a kapu vagy az ajtó elé. Úgy készül, hogy a porral pöttyöket raknak a földre, majd azokat vagy összekötik, vagy körülrajzolják, így mintát alkotva. A pöttyök száma és elhelyezése változik, de tartják a geometrikus formákat. Természetesen az én kolamom nem ezt a célt szolgálta, és bár próbáltam követni az eredeti stíust és technikát, hennás múltamnak köszönhetően bőven továbbgondoltam a kivitelezést. Anyuka teljesen odavolt, azt mondta, hogy látni rajta a tamil eredetet, de valahogy mégis teljesen más, egyedi és gyönyörű. :-)

  Mégegy érdekes témám van mára, nem tudom, hogy említettem-e már, de hétfőtől szombatig minden nap délután jön 8-10 gyerek ide tanulni. Vagy azért, mert segítségre van szükségük a tananyagban, vagy mert szimplán otthon nincs hely, ahova nyugodtan leülhetnek leckét írni suli után. Anyuka foglalkozik velük, segít nekik, tanítja őket, nem pénzért, hanem alkalmi szívességért a szüleiktől. Az egyik gyerek apukája pl autoriksa sofőr, ha kell, ingyen fuvarozza a családot. Nekem eddig nem sok kapcsolatom volt a gyerekekkel, de egyszer vihar miatt áramszünet volt. Ilyenkor ugye a ventillátor nem működik, úgyhogy általában kiülünk a teraszra, ahol hűvösebb van. A gyerekek is kijöttek, miután az egész ház sötétségbe borult, de a természetes fény se volt túl erős, és hamar be is sötétedett. Na ekkor jött el az én időm, fogtam magam, leültem közéjük, és a telefonomon lévő jó erős fényű lámpával világítottam nekik. Nagyon hálásak voltak. :-)

  A másik eset, hogy egyik nap anyukának el kellett menni valahova, ami nem akkora baj, mert a gyerekek általában tudják, hogy mit kell csinálniuk és rendesen csinálják is, ha pedig segítség kell, akkor Vijay ott van. Ezen a napon viszont Vijay kitalálta, hogy akkor ő most elmegy zuhanyozni, a kicsik úgyis leckét írnak, nem lesz gond. Aha. Csakhogy időközben befejezték a leckéjüket és elkezdtek kiabálni meg randalírozni a hátsó teraszon, muszáj volt odamennem rendet teremteni. A bökkenő csak az, hogy én nem értek tamilul, ők meg csak pár szót tudnak angolul, próbáltam visszazavarni őket a könyveikhez, de azt mondták, hogy végeztek a feladatokkal. Szuper, és akkor most? Mondtam nekik, hogy maradjanak nyugton, hozok nekik papírt meg színes ceruzát, és rajzoljanak nekem valami szépet, amíg anyuka megérkezik, vagy Vijay befejezi a fürdést. Én lepődtem meg a legjobban, amikor tényleg leültek, és csendben rajzoltak nekem, a végén még a nevüket is ráírták, hogy tudjam, melyiket kitől kaptam. :-) Ezen felbuzdulva kitaláltam, hogy ők is kapnak majd tőlem valamit, mielőtt elmegyek, nem akarom előre lelőni a poént. De addig a már Angliában jól bevált könyvjelzőt fogom bevetni, kis előajándék gyanánt, amin kiszínezhetik maguknak a kalocsai mintát, aztán laminálva megkapják. :-)
  Hát egyelőre ennyi, majd beszámolok a fejleményekről.
  Addig is további szép nyarat mindenkinek!
_/\_

Hétvégék

  Úgy másfél hete Vijay végre elhozhatta a motorját a szerelőtől, ami azt jelentette, hogy könnyebben tudtunk mozogni a környéken. Egy hete vasárnap Sríram átjött, Vijay szülei elmentek egy esküvőre, egyedül voltunk a házban. Sikerült hozni Magyarországról egy friss élesztőt, úgyhogy a felét megcsináltam este lángosnak.

  Persze megfelelő konyhai felszerelés meg hozzávalók nélkül nem lett tökéletes, nem volt például ugye tejföl, ami elengedhetetlen lenne egy jó lángoshoz, és a sajt is elég érdekes volt, de mindegy. A fokhagymával azért valamennyire vissza tudtuk adni az élményt, Vijay azt mondta, hogy finom lett, Sríram meg nem tudta, hogy milyennek kéne lennie, ha jól meg van csinálva... :-P
 Este kártyaparti hajnalig, nekik egy-két sörrel megtoldva. Olyan alkoholos italt, amit én is meginnék itt nem lehet kapni, úgyhogy én általában ilyenkor kapok egy liter almalevet. :-D
 Hétfőn a fiúk hoztak csirke birjánit ebédre, Sríram szabadnapos volt, úgyhogy itt maradt délutánig.
  Múlt héten egyébként felfedeztem egy picike gyíkot a konyhában. Elsőre elég ijesztő volt, mert nem olyan szép zöld színe van, mint otthon, hanem kb mint a nyers csirkehúsnak, csak kicsit szürkésebb és átlátszósabb.

  Vijay azt mondta, hogy itt lakik a konyhában, és néha előjön kajálni valamit. :-D Azóta mindig körülnézek, mielőtt bemegyek a konyhába, nehogy véletlen rátapossak, vagy valami. Aranyos egyébként, többször is találkoztam vele a hét folyamán. :-)
  Hétköznap nem nagyon történik semmi érdekes, de mióta megvan a motor, azóta néha elmegyünk este egyet motorozni a környéken, akkor már csak 30 fok van 40 helyett, úgyhogy nagyon kellemes. :-)
  A mostani szombat takarítással telt nagyrészt. Ugyanis ki kéne adni a ház második emeletén lévő lakást, és már egyvalaki jött is megnézni, de olyan mocsok volt ott, hogy nem csodálom, hogy nem tetszett neki annyira. Mikor szombat délelőtt felmentünk, én még denevéreket is találtam a mosókonyha ablakánál, a padlót nem lehetett látni a portól, meg hasonlók.

 Úgyhogy nekiálltunk Vijayjel, és kb 4 óra alatt sikerült a két fürdőt meg a két hálót felseperni és alaposan felmosni, a fürdőpadlót felsikálni, a ház többi részén csak a seprésig jutottunk. Nem egyszerű az indiai takarítóeszközökkel 40 fokban. A felmosórongynak legalább volt hosszú nyele, nem kellett görnyedni, viszont felmosóvödör nem volt, kézzel kellett kicsavarni, és amennyi kosz volt még söprés után is a szobában, kb egy négyzetméterenként kellett a rongyot mosni, és minden harmadik után a vizet cserélni. Mára van betervezve a konyha, a mosókonyha, meg a nappali-étkező felmosása, és akkor már képeket is lehet csinálni és feltölteni a hirdetéshez.
  Szombat este átjött Sríram, vasárnap délelőtt elmentünk hárman bowlingozni. A bowlingpálya ott van, ahol tavaly moziban voltunk, szerencsére légkondis. A háromból kétszer én nyertem, egyszer Vijay. :-) Utána elmentünk ebédelni egy étterembe, ahol tavaly is voltunk. A fiúk valami speckó menüt rendeltek maguknak, volt vagy 10 féle dolog a banánlevélen, mind jó csípős.

 Én appamot ettem, ami olyasmi mint a dósza, csak tál alakja van, nem lapos kerek. 3 félét próbáltam ki, a csirkés volt a legjobb.

 Aztán desszertnek kaptam egy gyümölcsös fagyikelyhet. :-D

  Úgy elteltünk a kajától, hogy már nem volt kedvünk sehova menni, csak hazajöttünk.  Megpróbáltunk egyet társasozni, amíg a Wimbledon döntő el nem kezdődött, de az általam tervezett és kinyomtatott Ki nevet a végén? nem sokáig maradt egyhelyben a ventillátor alatt. Bár a sarkaira rápakoltam egy-két sminkcuccot, hogy megtartsa, de mikor Sríram arrébblökte az egyiket, mert elfelejtette, miért van ott, és az egész papír fejjel lefele fordult, a bábuk meg szétgurultak, akkor feladtuk, és inkább kártyával folytattuk. :-D
  Erre a hétvégére is megvan már a terv, szombaton a legújabb Dhanush filmet nézzük meg a moziban délelőtt, délután Mahabalipuramba megyünk, a vasárnapot pedig Sríraméknál töltjük a városon kívül.
  Majd írok, hogy milyen volt.
Addig is további szép nyarat mindenkinek! :-)
_/\_