Múlthéten alkalmam volt kipróbálni egy újabb közlekedési eszközt az indiai forgalomban, ez pedig a motor volt. Vijay minden nap kölcsönkérte a munkatársa motorját, azzal jött ebédelni, mert úgy sokkal gyorsabb. Egyik nap pedig mondta, hogy ha van kedvem, akkor ebédszünetben elvisz a boltba, ahova vásárolni jár (kenyér, gyümölcs, innivaló, ilyesmik), és akkor legalább én is látom, hogy mik vannak, és vehetek olyan kaját, amilyet akarok. Ugyanis reggelit meg vacsorát ugye mindig én csinálok. :-) Jó volt mögötte ülni a motoron, valahogy biztonságosabbnak éreztem, mint a riksát, és romantikusabbnak, mint az autot, és amúgy is szerettem volna már régóta motoron ülni. A bolt olyan, mint nálunk egy kis vegyeskereskedés, lehet háztartási cuccoktól kezdve kaján keresztül mindenfélét kapni, és a légkondinak hála jó hűvös van bent. Miután a pénztárnál fizettél, nem szabad elrakni a blokkot, mert ellenőrzik az ajtónál, mielőtt kimész, hogy tényleg fizettél-e. Ja, és táskát nem lehet a boltba vinni, az ajtó előtt vannak a falnál fakkok, oda kell mindent berakni, mielőtt bemész.
Péntek délben, miután bevásároltunk, elvitt a munkahelyére, hogy találkozzak a kollégáival. Pici, egyszerű irodaház, ők az első emeleten dolgoznak, semmi különös. Vittünk laddút, hogy azzal kínáljuk a munkatársait. Az egyik srácot már ismertem, mert Vijay lakótársa volt, láttam már Skype-on, és érdekes volt most élőben is találkozni. Be lettem mutatva vagy nyolc srácnak, meg két lánynak, az egyik lány nagyon szimpi volt, vele beszélgettünk kicsit. Szép mehendi volt a kezén, mondtam, hogy én is tudok csinálni, és kértem, hogy mutassa meg, hátha tanulok valami új mintát. Kb fél órát lehettünk ott, aztán Vijay visszahozott a szállásra, ő pedig visszament dolgozni.
Hétvégére Delhi volt betervezve a megelepi vendéggel, de szombat reggel kaptam tőle egy sms-t, hogy nem jön, ezért visszafeküdtünk még egy kicsit aludni. Mint később kiderült, csak viccelt azzal, hogy nem jön, és délben felhívott, hogy mikor érünk már Delhibe. Nagyon jó vicc. Akkor másztunk ki az ágyból, reggeli, fürdés, összekészülés, csak olyan fél 3 fele tudtunk elindulni, 4 körül értünk a Csándni Csaukhoz, ami régen India egyik legnagyobb és legszebb piaca volt, ma nekem csak olyannak tűnt, mint bármelyik másik bevásárló utca, aminek a közepén jár a forgalom, nem is kicsi. Itt találkoztunk Shivvel, és egy barátjával, Ashuval, akit én már ismertem Bhopalból. Ashu Delhiben dolgozik, Shiv viszont Bhopalban, onnan jött ide, csak hogy találkozzunk. :-)
Mászkáltunk egy darabig, nézegettük a boltokat, elsétáltunk a Csándni Csauk elejére, amivel szemben a Vörös Erőd van, aztán onnan vissza a másik oldalon. Bementünk a sikátorokba is, ami ijesztően hangzik, de ugyanolyan, mint a nagy út, egymást érik a különböző boltok és kajáldák, csak sokkal szűkebb a hely, és könnyen eltévedsz, ha nem vagy ismerős, mert egymásból nyílnak a kis utcácskák és mindegyik tök egyforma. :-D
Itt volt lehetőségem életemben először (és utoljára) végre megkóstolni a páni purít, ami nagyon népszerű, és kedvelt utcai étel. Hát nekem nem lett a kedvencem. Úgy néz ki a dolog, hogy vannak pingponglabdánál kicsit nagyobb sült, ropogós, belül üreges labdák, amit az eladó benyom az ujjával az egyik oldalon, hogy aztán megtölthesse mindenfélével. Nem tudom pontosan, hogy miket pakolt bele, de valami sűrű szószt is öntött bele a végén, aztán meg teletöltötte valami folyadékkal. Ezután kaptam meg én, és egészben be kellett kapnom az egészet, megpróbálni lehetőleg csukott szájjal elrágni és lenyelni, ha nem akartam tetőtől talpig maszatos lenni. Borzalmas íze volt. Fűszeres, csípős, savanyú, és abszolút nem voltak egymással harmóniában az ízek, alig bírtam megenni. A bácsi valószínűleg látta a fejemen, hogy küszködök, mert rögtön, miután lenyeltem, a kezembe nyomott egy olyat, amibe csak tiszta joghurtot rakott, hogy az elvegye a fűszeres meg savanyú ízt. Nagyon hálás voltam érte, tényleg használ. Egyébként maga a labdacs finom, ezt a joghurtos változatnál éreztem csak, de többet nem próbálom ki. :-)
Ezután beültünk egy helyre az egyik sikátorban parathát enni, amit legalább szeretek. Ez egy töltött lepénykenyér, mindenfélével meg lehet tölteni a sütés előtt, én a sajtosat meg a tojásosat szeretem legjobban. Persze itt ezt is nagyon fűszeresre csinálták, de azért valahogy legyűrtem, viszont utána muszáj volt innom egy lasszit (édes, joghurtos ital), hogy nem égjen a szám.
Kaja után visszasétáltunk a metróhoz, és elmentünk az India Gatehez. Előtte egy-két megállóval szálltunk le, hogy sétáljunk kicsit. A megállónál volt egy épített tó szerűség, ahol lehetett csónakázni. Voltak vizibiciklik, meg rendes csónakok is, amiket egy-egy srác hajott úgy, mint a gondolákat Velencében. Az utóbbit ki is próbáltuk, befizettünk fél órára. Pont négyszemélyes volt a csónak, kényelmesen elfértünk. Már estefelé járt az idő, de még nem volt sötét, nagyon kellemes volt csónakázni egy kicsit, simán el is aludtam volna. Az volt csak picit hangulatromboló, hogy a víz borzasztó koszos volt, és a srác, aki hajtotta a csónakunkat állandóan köpködött, bele a vízbe.
Mikor lejárt a fél óra, elindultunk gyalog az India Gate felé. Akkor már sötétedett, az épületek ki voltak világítva, nagyon szép volt az út végén a Kapu. Útközben ettünk egy-egy fagyit, ami a delhibelieknek már nem is működhet másképp - ha India Gate, akkor fagyi. :-) Útközben láttunk munkásokat, akik épp zebrát festettek kézzel az aszfaltra. Mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon hogyan festik fel a csíkokat az úttestre, hát most láthattam az indiai verziót. :-D A Kapuhoz közelebb érve elkezdtek sűrűsödni az utcai árusok, meg a járókelők. Vicces volt, hogy nem számított hány éves az ember, férfi vagy nő, amikor elhaladt mellettük egy buborékfújó árus bubikat eregetve, mindenki elkezdett a buborákok után hadonászni, hogy kipukkassza, köztük persze én is... :-D Az India Gate oldalánál leültünk a járdaszegélyre kicsit pihenni, nézelődni, aztán visszasétáltunk a metróhoz, és elindultunk haza. És itt jön be a történetbe Vinód...
Vinód egy kitalált személy, de azok, akik Négyesi Mária Tanárnőnél tanulnak hindit, mind ismerik. Vinód ugyanis a főszereplője annak a könyvnek, amit a Tanárnő írt, és amiből mi tanulunk. Tizenöt fejezeten át olvashatjuk Vinód életét és kalandjait, mi ebből az elmúlt év során a tizedik fejezetig jutottunk, és annyira az életünk része lett Vinód, hogy nyaralás alatt sem lehet elfelejteni. Pláne, ha az ember épp abban a városban van, ahol a történetek fele játszódik, és ahol Vinód "él". :-)
Az egyik történetben Vinód a Mandi House metrómegállónál száll le színházba menet, és ez a megálló történetesen a noidába menő vonalon van, úgyhogy mondtam Vijaynek, hogy egyszer le kell ott szállnunk egy fénykép erejéig, anélkül nem hagyhatom itt Delhit. És ez szombaton történt meg hazafele menet. Aztán az jutott eszembe, hogy másnap akár magát a házat is megnézhetnénk, ahol Vinód "lakik". A könyvben van róla egy fénykép, és nagyjából le van írva, hogy merre található, de azért jobbnak láttam írni egy emailt a Tanárnőnek, csak hogy tutira menjünk. Ő megerősítette, hogy az az a hely, amit én is megtaláltam a Google térképen, és megadta a házszámot, így ez is a másnapi terv része lett.
Vasárnap megint nem siettük el a felkelést, mert előző este későn értünk haza, de azért sikerült pár órával hamarabb elindulni Delhibe. A metrón leült mellém egy anyuka egy néhány hónapos kisbabával. Nagyon aranyos kisfiú volt, nem maradt nyugton a világért sem. Ha elkezdett sírni, akkor az anyuka bedugta a szárija alá és megszoptatta, ha csak nyüszögött, akkor a fülét dörzsölgette, hogy megnyugodjon. Nem tudtam róla levenni a szemem, és a kisfiú is hamar felfigyelt rám. Először szégyenlős volt, de aztán már viszonozta a mosolyomat. Később mégjobban felengedett, és megfogta az ujjam, aztán már mindkét kezével ráfogott egy-egy ujjamra. Az anyukának szerencsére nem volt ellenvetése, a gyerek meg ezt bíztatásnak vette, és odatornázta magát az anyuka hozzám közelebbi lábára, aztán nyúlt felém, hogy vegyem át. Kinyújtottam a kezem, és mivel az anyuka még mindig nem tiltakozott, átvettem a babát a saját ölembe, nagyon aranyos kis barna gyerek volt. :-) Aztán visszakéredzkedett az anyjához. Ekkor tudott Vijay is leülni a másik oldalamra, és ahogy az ölébe vette a hátizsákját, a gyerek felfigyelt az oldalzsebben lévő vizes palackra. Ekkor megint elkezdte tornázni magát, keresztül az én combomon, hogy elérje a palackot. Borzasztó boldog volt, mikor sikerült, keresztbefeküdt a lábamon, és nyalogatta meg simogatta az üveget. Vijay megkérdezte az anyukát, hogy adhat-e vizet a babának, aztán kiöntött egy kicsit a kupakba, én meg megpróbáltam megitatni vele, de az eredmény az lett, hogy az egész a gatyámon landolt, egy kis babanyállal megtoldva. :-D Vijay visszarakta az üveget, a kisfiú ekkor vette észre a rózsaszín övtáskámat Vijay ölében, ami mégjobban megtetszett neki, azon legalább voltak lelógó dolgok, amiket a szájába tudott venni, mint pl a zipzáron lógó vastag madzag. Ekkor kértem Vijayt, hogy csináljon már egy fotót a babáról, ahogy a lábamon hasal keresztbe és az övtáskámat kóstolgatja. Megtaláljátok a fotóalbumban, de azért ide is felrakom. :-)
Hát ő az, szerintem egy tünemény. :-) Sajnos ekkorra elértük a megállót, ahol le kellett szállnunk, úgyhogy visszaadtam őt, és búcsút intettem.
Kint találkoztunk Shivvel, Ashu ezúttal nem jött vele, és felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket a Kutub Minárhoz. (Egy újabb közlekedési eszköz kipipálva.) Megvettük a jegyeket, ami nekem 250 rúpia volt, a fiúknak 10-10, és bementünk. Két éve már voltunk itt Shivvel, de akkor szakadt az eső, nem nagyon tudtunk körbemenni, meg akkor még nem tudtam, hogy a falakra az emberek felírják a nevüket, és hogy a történet szerint Vinód is egyszer felírta a nevét, és a tanárnő tényleg talált is egy Vinód feliratot, amikor ott járt. Szóval határozott szándékom volt nekem is megkeresni azt a feliratot és csinálni egy képet róla, bár Vijay előre megmondta, hogy nem fogok találni semmit, mert azóta már letakarították a neveket, és büntetik azt, aki ilyet csinál. És igaza is lett, nem találtam semmit. Most is felhős volt az ég, de nem esett, úgyhogy körbe tudtunk sétálni, megnéztünk mindent. Régen a torony tetejébe is fel lehetett menni, de sok éve lezárták a lépcsőt, mert az emberek onnan követtek el öngyilkosságot. Miután végigjártuk az egész komplexumot, leültünk az egyik falra egy kicsit pihenni. Odajött hozzánk egy család, és az anyuka megkérdezte, hogy csinálhatnak-e egy képet rólam a kislánnyal. :-) Aztán mikor már kifele mentünk, egy másik kislány is odajött az apukájával egy fotóért, erről már Vijay is csinált egy képet. Úgy látszik ezt sem úszom meg, akármikor jövök Indiába, csak úgy, mint a rendőröket. :-D
A kapun kiérve megláttam egy gyümölcsös standot és kértem Vijayt, hogy igyunk egy pohár frissen facsart gyümölcslevet, mert az isteni finom. Shiv mangólevet kért, én vegyesgyümölcsöt. Volt abban minden, narancs, ananász, gránátalma, mangó, zseniálisan finom volt, imádom! Ha Indiában jártok, mindenképp próbáljátok ki! Megkóstoltam Shiv mangólevét is, kicsit shake-re hasonlított, gyanús volt, hogy raktak bele egy kis tejet is, de az is iszonyat finom volt. Ezután fogtunk egy autot, hogy elmenjünk a metróállomáshoz, nem akartunk buszra várni. A következő helyszín a Gulmóhar Park volt, ahol Vinód lakik. Csak néhány megállót kellett volna mennünk metróval, de kiderült, hogy az auto sofőrje tudja, hogy hol van, ezért inkább elvitettük magunkat odáig, így egyszerűbb volt. Ez nem igazi park, hanem egy lakónegyed, (bár az tény, hogy a negyed egy gulmóhar fákkal teli parkról kapta a nevét, ami szintn a közelben van, de azt mi nem néztük meg), zárt közösség, kapun kell bemenni. Rögtön megtaláltuk a házat a B blokkban, mert nagyon jól ki van táblázva, hogy melyik házszámot merre keressük. Nagyon fura érzés volt ott állni a ház előtt, amiről pontosan tudtam, hogy hogy néz ki belülről, hogy egy park van vele szemközt, és most ott voltam élőben... Sajnos be nem mertünk menni, valószínűleg nem is tudták volna, hogy miről van szó, a Tanárnő élt itt évekkel korábban, ezért is lett ez Vinód otthona is. Körbesétáltunk a szemközti parkban, csináltunk pár képet, aztán kisétáltunk a metróállomáshoz, és elmentünk az utolsó helyre, ami be volt tervezve. Ez volt a Connaught Place, röviden CP. Ez a metróvonalak találkozási pontja, egy hatalmas kör alakú tér, amolyan városközpont féle, mint nálunk a Deák Tér. A kör közepén egy nagy park van, India legnagyobb felvont zászlójával. A park körül megy az út, szintén kör alakban, ebből ágaznak ki a város nagyobb útjai, köztük a Janpath Nagar, ami dél felé halad. Az út külső részén végig boltok vannak, de ezek nem a tipikus indiai butikok, hanem nagy márkák boltjai, ruhák, cipők, ékszerek, éttermek, nagyon felkapott hely, ide járnak a fiatalok vásárolni, vagy csak csavarogni, együtt lenni. Olyan volt, mintha a Westend boltjait kirakták volna körbe az út mellé. :-) Körbejártuk az egészet, ettünk egy fagyit útközben, aztán vegül beültünk a Mekibe vacsizni, csak hogy stílusosak legyünk... :-D Persze megint későn értünk haza, ráadásul csúcsidő volt a metrón, (nem először futottunk bele,) ami azt jelentette, hogy minden ajtónál áll egy-két ember, akiknek az a dolga, hogy annyi utast nyomjon be a metrókocsiba, amennyi csak befér, aztán segítsen az ajtónak becsukódni. Láttam egy videót a Youtube-on erről a jelenségről, de az Japánban történt. Hát most elmondom, Indiában is ez van. :-D Ilyenkor én mindig elmegyek a metró elejébe, már említettem, hogy az első kocsi nőknek van fenntartva, az sosincs annyira megtömve, mint a többi, sokkal biztonságosabb. Általában a hátizsák is nálam van ilyenkor, Vijaynek könnyebb anélkül benyomulnia a tömegbe. Hazafele nem olyan jó utazni csúcsidőben, mert utolsó állomásig megyünk, és általában még addigra se szabadul fel ülőhely, legalábbis a koedukált kocsikban biztos nem, de én most kivételesen le tudtam ülni a női kocsiban az utolsó 6-7 megállóra. :-)
Igazából mindezek ellenére is szerintem nagyon vicces az indiai közlekedés és tömegközlekedés, sokkal jobb így bejárni a várost, mint két éve taxival.
Szóval ez a hétvége is eseménydús volt, és a következő is az lesz, pénteken megyünk Chennaiba, Vijay szüleihez, hétfőn pedig irány Magyarország. :-)
Nem tudom, mikor lesz időm megint írni, legyetek türelmesek!
Addig is puszi mindenkinek.
Namaszkár! _/\_
Péntek délben, miután bevásároltunk, elvitt a munkahelyére, hogy találkozzak a kollégáival. Pici, egyszerű irodaház, ők az első emeleten dolgoznak, semmi különös. Vittünk laddút, hogy azzal kínáljuk a munkatársait. Az egyik srácot már ismertem, mert Vijay lakótársa volt, láttam már Skype-on, és érdekes volt most élőben is találkozni. Be lettem mutatva vagy nyolc srácnak, meg két lánynak, az egyik lány nagyon szimpi volt, vele beszélgettünk kicsit. Szép mehendi volt a kezén, mondtam, hogy én is tudok csinálni, és kértem, hogy mutassa meg, hátha tanulok valami új mintát. Kb fél órát lehettünk ott, aztán Vijay visszahozott a szállásra, ő pedig visszament dolgozni.
Hétvégére Delhi volt betervezve a megelepi vendéggel, de szombat reggel kaptam tőle egy sms-t, hogy nem jön, ezért visszafeküdtünk még egy kicsit aludni. Mint később kiderült, csak viccelt azzal, hogy nem jön, és délben felhívott, hogy mikor érünk már Delhibe. Nagyon jó vicc. Akkor másztunk ki az ágyból, reggeli, fürdés, összekészülés, csak olyan fél 3 fele tudtunk elindulni, 4 körül értünk a Csándni Csaukhoz, ami régen India egyik legnagyobb és legszebb piaca volt, ma nekem csak olyannak tűnt, mint bármelyik másik bevásárló utca, aminek a közepén jár a forgalom, nem is kicsi. Itt találkoztunk Shivvel, és egy barátjával, Ashuval, akit én már ismertem Bhopalból. Ashu Delhiben dolgozik, Shiv viszont Bhopalban, onnan jött ide, csak hogy találkozzunk. :-)
Mászkáltunk egy darabig, nézegettük a boltokat, elsétáltunk a Csándni Csauk elejére, amivel szemben a Vörös Erőd van, aztán onnan vissza a másik oldalon. Bementünk a sikátorokba is, ami ijesztően hangzik, de ugyanolyan, mint a nagy út, egymást érik a különböző boltok és kajáldák, csak sokkal szűkebb a hely, és könnyen eltévedsz, ha nem vagy ismerős, mert egymásból nyílnak a kis utcácskák és mindegyik tök egyforma. :-D
Itt volt lehetőségem életemben először (és utoljára) végre megkóstolni a páni purít, ami nagyon népszerű, és kedvelt utcai étel. Hát nekem nem lett a kedvencem. Úgy néz ki a dolog, hogy vannak pingponglabdánál kicsit nagyobb sült, ropogós, belül üreges labdák, amit az eladó benyom az ujjával az egyik oldalon, hogy aztán megtölthesse mindenfélével. Nem tudom pontosan, hogy miket pakolt bele, de valami sűrű szószt is öntött bele a végén, aztán meg teletöltötte valami folyadékkal. Ezután kaptam meg én, és egészben be kellett kapnom az egészet, megpróbálni lehetőleg csukott szájjal elrágni és lenyelni, ha nem akartam tetőtől talpig maszatos lenni. Borzalmas íze volt. Fűszeres, csípős, savanyú, és abszolút nem voltak egymással harmóniában az ízek, alig bírtam megenni. A bácsi valószínűleg látta a fejemen, hogy küszködök, mert rögtön, miután lenyeltem, a kezembe nyomott egy olyat, amibe csak tiszta joghurtot rakott, hogy az elvegye a fűszeres meg savanyú ízt. Nagyon hálás voltam érte, tényleg használ. Egyébként maga a labdacs finom, ezt a joghurtos változatnál éreztem csak, de többet nem próbálom ki. :-)
Ezután beültünk egy helyre az egyik sikátorban parathát enni, amit legalább szeretek. Ez egy töltött lepénykenyér, mindenfélével meg lehet tölteni a sütés előtt, én a sajtosat meg a tojásosat szeretem legjobban. Persze itt ezt is nagyon fűszeresre csinálták, de azért valahogy legyűrtem, viszont utána muszáj volt innom egy lasszit (édes, joghurtos ital), hogy nem égjen a szám.
Kaja után visszasétáltunk a metróhoz, és elmentünk az India Gatehez. Előtte egy-két megállóval szálltunk le, hogy sétáljunk kicsit. A megállónál volt egy épített tó szerűség, ahol lehetett csónakázni. Voltak vizibiciklik, meg rendes csónakok is, amiket egy-egy srác hajott úgy, mint a gondolákat Velencében. Az utóbbit ki is próbáltuk, befizettünk fél órára. Pont négyszemélyes volt a csónak, kényelmesen elfértünk. Már estefelé járt az idő, de még nem volt sötét, nagyon kellemes volt csónakázni egy kicsit, simán el is aludtam volna. Az volt csak picit hangulatromboló, hogy a víz borzasztó koszos volt, és a srác, aki hajtotta a csónakunkat állandóan köpködött, bele a vízbe.
Mikor lejárt a fél óra, elindultunk gyalog az India Gate felé. Akkor már sötétedett, az épületek ki voltak világítva, nagyon szép volt az út végén a Kapu. Útközben ettünk egy-egy fagyit, ami a delhibelieknek már nem is működhet másképp - ha India Gate, akkor fagyi. :-) Útközben láttunk munkásokat, akik épp zebrát festettek kézzel az aszfaltra. Mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon hogyan festik fel a csíkokat az úttestre, hát most láthattam az indiai verziót. :-D A Kapuhoz közelebb érve elkezdtek sűrűsödni az utcai árusok, meg a járókelők. Vicces volt, hogy nem számított hány éves az ember, férfi vagy nő, amikor elhaladt mellettük egy buborékfújó árus bubikat eregetve, mindenki elkezdett a buborákok után hadonászni, hogy kipukkassza, köztük persze én is... :-D Az India Gate oldalánál leültünk a járdaszegélyre kicsit pihenni, nézelődni, aztán visszasétáltunk a metróhoz, és elindultunk haza. És itt jön be a történetbe Vinód...
Vinód egy kitalált személy, de azok, akik Négyesi Mária Tanárnőnél tanulnak hindit, mind ismerik. Vinód ugyanis a főszereplője annak a könyvnek, amit a Tanárnő írt, és amiből mi tanulunk. Tizenöt fejezeten át olvashatjuk Vinód életét és kalandjait, mi ebből az elmúlt év során a tizedik fejezetig jutottunk, és annyira az életünk része lett Vinód, hogy nyaralás alatt sem lehet elfelejteni. Pláne, ha az ember épp abban a városban van, ahol a történetek fele játszódik, és ahol Vinód "él". :-)
Az egyik történetben Vinód a Mandi House metrómegállónál száll le színházba menet, és ez a megálló történetesen a noidába menő vonalon van, úgyhogy mondtam Vijaynek, hogy egyszer le kell ott szállnunk egy fénykép erejéig, anélkül nem hagyhatom itt Delhit. És ez szombaton történt meg hazafele menet. Aztán az jutott eszembe, hogy másnap akár magát a házat is megnézhetnénk, ahol Vinód "lakik". A könyvben van róla egy fénykép, és nagyjából le van írva, hogy merre található, de azért jobbnak láttam írni egy emailt a Tanárnőnek, csak hogy tutira menjünk. Ő megerősítette, hogy az az a hely, amit én is megtaláltam a Google térképen, és megadta a házszámot, így ez is a másnapi terv része lett.
Vasárnap megint nem siettük el a felkelést, mert előző este későn értünk haza, de azért sikerült pár órával hamarabb elindulni Delhibe. A metrón leült mellém egy anyuka egy néhány hónapos kisbabával. Nagyon aranyos kisfiú volt, nem maradt nyugton a világért sem. Ha elkezdett sírni, akkor az anyuka bedugta a szárija alá és megszoptatta, ha csak nyüszögött, akkor a fülét dörzsölgette, hogy megnyugodjon. Nem tudtam róla levenni a szemem, és a kisfiú is hamar felfigyelt rám. Először szégyenlős volt, de aztán már viszonozta a mosolyomat. Később mégjobban felengedett, és megfogta az ujjam, aztán már mindkét kezével ráfogott egy-egy ujjamra. Az anyukának szerencsére nem volt ellenvetése, a gyerek meg ezt bíztatásnak vette, és odatornázta magát az anyuka hozzám közelebbi lábára, aztán nyúlt felém, hogy vegyem át. Kinyújtottam a kezem, és mivel az anyuka még mindig nem tiltakozott, átvettem a babát a saját ölembe, nagyon aranyos kis barna gyerek volt. :-) Aztán visszakéredzkedett az anyjához. Ekkor tudott Vijay is leülni a másik oldalamra, és ahogy az ölébe vette a hátizsákját, a gyerek felfigyelt az oldalzsebben lévő vizes palackra. Ekkor megint elkezdte tornázni magát, keresztül az én combomon, hogy elérje a palackot. Borzasztó boldog volt, mikor sikerült, keresztbefeküdt a lábamon, és nyalogatta meg simogatta az üveget. Vijay megkérdezte az anyukát, hogy adhat-e vizet a babának, aztán kiöntött egy kicsit a kupakba, én meg megpróbáltam megitatni vele, de az eredmény az lett, hogy az egész a gatyámon landolt, egy kis babanyállal megtoldva. :-D Vijay visszarakta az üveget, a kisfiú ekkor vette észre a rózsaszín övtáskámat Vijay ölében, ami mégjobban megtetszett neki, azon legalább voltak lelógó dolgok, amiket a szájába tudott venni, mint pl a zipzáron lógó vastag madzag. Ekkor kértem Vijayt, hogy csináljon már egy fotót a babáról, ahogy a lábamon hasal keresztbe és az övtáskámat kóstolgatja. Megtaláljátok a fotóalbumban, de azért ide is felrakom. :-)
Hát ő az, szerintem egy tünemény. :-) Sajnos ekkorra elértük a megállót, ahol le kellett szállnunk, úgyhogy visszaadtam őt, és búcsút intettem.
Kint találkoztunk Shivvel, Ashu ezúttal nem jött vele, és felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket a Kutub Minárhoz. (Egy újabb közlekedési eszköz kipipálva.) Megvettük a jegyeket, ami nekem 250 rúpia volt, a fiúknak 10-10, és bementünk. Két éve már voltunk itt Shivvel, de akkor szakadt az eső, nem nagyon tudtunk körbemenni, meg akkor még nem tudtam, hogy a falakra az emberek felírják a nevüket, és hogy a történet szerint Vinód is egyszer felírta a nevét, és a tanárnő tényleg talált is egy Vinód feliratot, amikor ott járt. Szóval határozott szándékom volt nekem is megkeresni azt a feliratot és csinálni egy képet róla, bár Vijay előre megmondta, hogy nem fogok találni semmit, mert azóta már letakarították a neveket, és büntetik azt, aki ilyet csinál. És igaza is lett, nem találtam semmit. Most is felhős volt az ég, de nem esett, úgyhogy körbe tudtunk sétálni, megnéztünk mindent. Régen a torony tetejébe is fel lehetett menni, de sok éve lezárták a lépcsőt, mert az emberek onnan követtek el öngyilkosságot. Miután végigjártuk az egész komplexumot, leültünk az egyik falra egy kicsit pihenni. Odajött hozzánk egy család, és az anyuka megkérdezte, hogy csinálhatnak-e egy képet rólam a kislánnyal. :-) Aztán mikor már kifele mentünk, egy másik kislány is odajött az apukájával egy fotóért, erről már Vijay is csinált egy képet. Úgy látszik ezt sem úszom meg, akármikor jövök Indiába, csak úgy, mint a rendőröket. :-D
A kapun kiérve megláttam egy gyümölcsös standot és kértem Vijayt, hogy igyunk egy pohár frissen facsart gyümölcslevet, mert az isteni finom. Shiv mangólevet kért, én vegyesgyümölcsöt. Volt abban minden, narancs, ananász, gránátalma, mangó, zseniálisan finom volt, imádom! Ha Indiában jártok, mindenképp próbáljátok ki! Megkóstoltam Shiv mangólevét is, kicsit shake-re hasonlított, gyanús volt, hogy raktak bele egy kis tejet is, de az is iszonyat finom volt. Ezután fogtunk egy autot, hogy elmenjünk a metróállomáshoz, nem akartunk buszra várni. A következő helyszín a Gulmóhar Park volt, ahol Vinód lakik. Csak néhány megállót kellett volna mennünk metróval, de kiderült, hogy az auto sofőrje tudja, hogy hol van, ezért inkább elvitettük magunkat odáig, így egyszerűbb volt. Ez nem igazi park, hanem egy lakónegyed, (bár az tény, hogy a negyed egy gulmóhar fákkal teli parkról kapta a nevét, ami szintn a közelben van, de azt mi nem néztük meg), zárt közösség, kapun kell bemenni. Rögtön megtaláltuk a házat a B blokkban, mert nagyon jól ki van táblázva, hogy melyik házszámot merre keressük. Nagyon fura érzés volt ott állni a ház előtt, amiről pontosan tudtam, hogy hogy néz ki belülről, hogy egy park van vele szemközt, és most ott voltam élőben... Sajnos be nem mertünk menni, valószínűleg nem is tudták volna, hogy miről van szó, a Tanárnő élt itt évekkel korábban, ezért is lett ez Vinód otthona is. Körbesétáltunk a szemközti parkban, csináltunk pár képet, aztán kisétáltunk a metróállomáshoz, és elmentünk az utolsó helyre, ami be volt tervezve. Ez volt a Connaught Place, röviden CP. Ez a metróvonalak találkozási pontja, egy hatalmas kör alakú tér, amolyan városközpont féle, mint nálunk a Deák Tér. A kör közepén egy nagy park van, India legnagyobb felvont zászlójával. A park körül megy az út, szintén kör alakban, ebből ágaznak ki a város nagyobb útjai, köztük a Janpath Nagar, ami dél felé halad. Az út külső részén végig boltok vannak, de ezek nem a tipikus indiai butikok, hanem nagy márkák boltjai, ruhák, cipők, ékszerek, éttermek, nagyon felkapott hely, ide járnak a fiatalok vásárolni, vagy csak csavarogni, együtt lenni. Olyan volt, mintha a Westend boltjait kirakták volna körbe az út mellé. :-) Körbejártuk az egészet, ettünk egy fagyit útközben, aztán vegül beültünk a Mekibe vacsizni, csak hogy stílusosak legyünk... :-D Persze megint későn értünk haza, ráadásul csúcsidő volt a metrón, (nem először futottunk bele,) ami azt jelentette, hogy minden ajtónál áll egy-két ember, akiknek az a dolga, hogy annyi utast nyomjon be a metrókocsiba, amennyi csak befér, aztán segítsen az ajtónak becsukódni. Láttam egy videót a Youtube-on erről a jelenségről, de az Japánban történt. Hát most elmondom, Indiában is ez van. :-D Ilyenkor én mindig elmegyek a metró elejébe, már említettem, hogy az első kocsi nőknek van fenntartva, az sosincs annyira megtömve, mint a többi, sokkal biztonságosabb. Általában a hátizsák is nálam van ilyenkor, Vijaynek könnyebb anélkül benyomulnia a tömegbe. Hazafele nem olyan jó utazni csúcsidőben, mert utolsó állomásig megyünk, és általában még addigra se szabadul fel ülőhely, legalábbis a koedukált kocsikban biztos nem, de én most kivételesen le tudtam ülni a női kocsiban az utolsó 6-7 megállóra. :-)
Igazából mindezek ellenére is szerintem nagyon vicces az indiai közlekedés és tömegközlekedés, sokkal jobb így bejárni a várost, mint két éve taxival.
Szóval ez a hétvége is eseménydús volt, és a következő is az lesz, pénteken megyünk Chennaiba, Vijay szüleihez, hétfőn pedig irány Magyarország. :-)
Nem tudom, mikor lesz időm megint írni, legyetek türelmesek!
Addig is puszi mindenkinek.
Namaszkár! _/\_
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése