Noida, Delhi és Vinód

Múlthéten alkalmam volt kipróbálni egy újabb közlekedési eszközt az indiai forgalomban, ez pedig a motor volt. Vijay minden nap kölcsönkérte a munkatársa motorját, azzal jött ebédelni, mert úgy sokkal gyorsabb. Egyik nap pedig mondta, hogy ha van kedvem, akkor ebédszünetben elvisz a boltba, ahova vásárolni jár (kenyér, gyümölcs, innivaló, ilyesmik), és akkor legalább én is látom, hogy mik vannak, és vehetek olyan kaját, amilyet akarok. Ugyanis reggelit meg vacsorát ugye mindig én csinálok. :-) Jó volt mögötte ülni a motoron, valahogy biztonságosabbnak éreztem, mint a riksát, és romantikusabbnak, mint az autot, és amúgy is szerettem volna már régóta motoron ülni. A bolt olyan, mint nálunk egy kis vegyeskereskedés, lehet háztartási cuccoktól kezdve kaján keresztül mindenfélét kapni, és a légkondinak hála jó hűvös van bent. Miután a pénztárnál fizettél, nem szabad elrakni a blokkot, mert ellenőrzik az ajtónál, mielőtt kimész, hogy tényleg fizettél-e. Ja, és táskát nem lehet a boltba vinni, az ajtó előtt vannak a falnál fakkok, oda kell mindent berakni, mielőtt bemész.
Péntek délben, miután bevásároltunk, elvitt a munkahelyére, hogy találkozzak a kollégáival. Pici, egyszerű irodaház, ők az első emeleten dolgoznak, semmi különös. Vittünk laddút, hogy azzal kínáljuk a munkatársait. Az egyik srácot már ismertem, mert Vijay lakótársa volt, láttam már Skype-on, és érdekes volt most élőben is találkozni. Be lettem mutatva vagy nyolc srácnak, meg két lánynak, az egyik lány nagyon szimpi volt, vele beszélgettünk kicsit. Szép mehendi volt a kezén, mondtam, hogy én is tudok csinálni, és kértem, hogy mutassa meg, hátha tanulok valami új mintát. Kb fél órát lehettünk ott, aztán Vijay visszahozott a szállásra, ő pedig visszament dolgozni.
Hétvégére Delhi volt betervezve a megelepi vendéggel, de szombat reggel kaptam tőle egy sms-t, hogy nem jön, ezért visszafeküdtünk még egy kicsit aludni. Mint később kiderült, csak viccelt azzal, hogy nem jön, és délben felhívott, hogy mikor érünk már Delhibe. Nagyon jó vicc. Akkor másztunk ki az ágyból, reggeli, fürdés, összekészülés, csak olyan fél 3 fele tudtunk elindulni, 4 körül értünk a Csándni Csaukhoz, ami régen India egyik legnagyobb és legszebb piaca volt, ma nekem csak olyannak tűnt, mint bármelyik másik bevásárló utca, aminek a közepén jár a forgalom, nem is kicsi. Itt találkoztunk Shivvel, és egy barátjával, Ashuval, akit én már ismertem Bhopalból. Ashu Delhiben dolgozik, Shiv viszont Bhopalban, onnan jött ide, csak hogy találkozzunk. :-)
Mászkáltunk egy darabig, nézegettük a boltokat, elsétáltunk a Csándni Csauk elejére, amivel szemben a Vörös Erőd van, aztán onnan vissza a másik oldalon. Bementünk a sikátorokba is, ami ijesztően hangzik, de ugyanolyan, mint a nagy út, egymást érik a különböző boltok és kajáldák, csak sokkal szűkebb a hely, és könnyen eltévedsz, ha nem vagy ismerős, mert egymásból nyílnak a kis utcácskák és mindegyik tök egyforma. :-D
Itt volt lehetőségem életemben először (és utoljára) végre megkóstolni a páni purít, ami nagyon népszerű, és kedvelt utcai étel. Hát nekem nem lett a kedvencem. Úgy néz ki a dolog, hogy vannak pingponglabdánál kicsit nagyobb sült, ropogós, belül üreges labdák, amit az eladó benyom az ujjával az egyik oldalon, hogy aztán megtölthesse mindenfélével. Nem tudom pontosan, hogy miket pakolt bele, de valami sűrű szószt is öntött bele a végén, aztán meg teletöltötte valami folyadékkal. Ezután kaptam meg én, és egészben be kellett kapnom az egészet, megpróbálni lehetőleg csukott szájjal elrágni és lenyelni, ha nem akartam tetőtől talpig maszatos lenni. Borzalmas íze volt. Fűszeres, csípős, savanyú, és abszolút nem voltak egymással harmóniában az ízek, alig bírtam megenni. A bácsi valószínűleg látta a fejemen, hogy küszködök, mert rögtön, miután lenyeltem, a kezembe nyomott egy olyat, amibe csak tiszta joghurtot rakott, hogy az elvegye a fűszeres meg savanyú ízt. Nagyon hálás voltam érte, tényleg használ. Egyébként maga a labdacs finom, ezt a joghurtos változatnál éreztem csak, de többet nem próbálom ki. :-)
Ezután beültünk egy helyre az egyik sikátorban parathát enni, amit legalább szeretek. Ez egy töltött lepénykenyér, mindenfélével meg lehet tölteni a sütés előtt, én a sajtosat meg a tojásosat szeretem legjobban. Persze itt ezt is nagyon fűszeresre csinálták, de azért valahogy legyűrtem, viszont utána muszáj volt innom egy lasszit (édes, joghurtos ital), hogy nem égjen a szám.
Kaja után visszasétáltunk a metróhoz, és elmentünk az India Gatehez. Előtte egy-két megállóval szálltunk le, hogy sétáljunk kicsit. A megállónál volt egy épített tó szerűség, ahol lehetett csónakázni. Voltak vizibiciklik, meg rendes csónakok is, amiket egy-egy srác hajott úgy, mint a gondolákat Velencében. Az utóbbit ki is próbáltuk, befizettünk fél órára. Pont négyszemélyes volt a csónak, kényelmesen elfértünk. Már estefelé járt az idő, de még nem volt sötét, nagyon kellemes volt csónakázni egy kicsit, simán el is aludtam volna. Az volt csak picit hangulatromboló, hogy a víz borzasztó koszos volt, és a srác, aki hajtotta a csónakunkat állandóan köpködött, bele a vízbe.
Mikor lejárt a fél óra, elindultunk gyalog az India Gate felé. Akkor már sötétedett, az épületek ki voltak világítva, nagyon szép volt az út végén a Kapu. Útközben ettünk egy-egy fagyit, ami a delhibelieknek már nem is működhet másképp - ha India Gate, akkor fagyi. :-) Útközben láttunk munkásokat, akik épp zebrát festettek kézzel az aszfaltra. Mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon hogyan festik fel a csíkokat az úttestre, hát most láthattam az indiai verziót. :-D A Kapuhoz közelebb érve elkezdtek sűrűsödni az utcai árusok, meg a járókelők. Vicces volt, hogy nem számított hány éves az ember, férfi vagy nő, amikor elhaladt mellettük egy buborékfújó árus bubikat eregetve, mindenki elkezdett a buborákok után hadonászni, hogy kipukkassza, köztük persze én is... :-D Az India Gate oldalánál leültünk a járdaszegélyre kicsit pihenni, nézelődni, aztán visszasétáltunk a metróhoz, és elindultunk haza. És itt jön be a történetbe Vinód...
Vinód egy kitalált személy, de azok, akik Négyesi Mária Tanárnőnél tanulnak hindit, mind ismerik. Vinód ugyanis a főszereplője annak a könyvnek, amit a Tanárnő írt, és amiből mi tanulunk. Tizenöt fejezeten át olvashatjuk Vinód életét és kalandjait, mi ebből az elmúlt év során a tizedik fejezetig jutottunk, és annyira az életünk része lett Vinód, hogy nyaralás alatt sem lehet elfelejteni. Pláne, ha az ember épp abban a városban van, ahol a történetek fele játszódik, és ahol Vinód "él". :-)
Az egyik történetben Vinód a Mandi House metrómegállónál száll le színházba menet, és ez a megálló történetesen a noidába menő vonalon van, úgyhogy mondtam Vijaynek, hogy egyszer le kell ott szállnunk egy fénykép erejéig, anélkül nem hagyhatom itt Delhit. És ez szombaton történt meg hazafele menet. Aztán az jutott eszembe, hogy másnap akár magát a házat is megnézhetnénk, ahol Vinód "lakik". A könyvben van róla egy fénykép, és nagyjából le van írva, hogy merre található, de azért jobbnak láttam írni egy emailt a Tanárnőnek, csak hogy tutira menjünk. Ő megerősítette, hogy az az a hely, amit én is megtaláltam a Google térképen, és megadta a házszámot, így ez is a másnapi terv része lett.
Vasárnap megint nem siettük el a felkelést, mert előző este későn értünk haza, de azért sikerült pár órával hamarabb elindulni Delhibe. A metrón leült mellém egy anyuka egy néhány hónapos kisbabával. Nagyon aranyos kisfiú volt, nem maradt nyugton a világért sem. Ha elkezdett sírni, akkor az anyuka bedugta a szárija alá és megszoptatta, ha csak nyüszögött, akkor a fülét dörzsölgette, hogy megnyugodjon. Nem tudtam róla levenni a szemem, és a kisfiú is hamar felfigyelt rám. Először szégyenlős volt, de aztán már viszonozta a mosolyomat. Később mégjobban felengedett, és megfogta az ujjam, aztán már mindkét kezével ráfogott egy-egy ujjamra. Az anyukának szerencsére nem volt ellenvetése, a gyerek meg ezt bíztatásnak vette, és odatornázta magát az anyuka hozzám közelebbi lábára, aztán nyúlt felém, hogy vegyem át. Kinyújtottam a kezem, és mivel az anyuka még mindig nem tiltakozott, átvettem a babát a saját ölembe, nagyon aranyos kis barna gyerek volt. :-) Aztán visszakéredzkedett az anyjához. Ekkor tudott Vijay is leülni a másik oldalamra, és ahogy az ölébe vette a hátizsákját, a gyerek felfigyelt az oldalzsebben lévő vizes palackra. Ekkor megint elkezdte tornázni magát, keresztül az én combomon, hogy elérje a palackot. Borzasztó boldog volt, mikor sikerült, keresztbefeküdt a lábamon, és nyalogatta meg simogatta az üveget. Vijay megkérdezte az anyukát, hogy adhat-e vizet a babának, aztán kiöntött egy kicsit a kupakba, én meg megpróbáltam megitatni vele, de az eredmény az lett, hogy az egész a gatyámon landolt, egy kis babanyállal megtoldva. :-D Vijay visszarakta az üveget, a kisfiú ekkor vette észre a rózsaszín övtáskámat Vijay ölében, ami mégjobban megtetszett neki, azon legalább voltak lelógó dolgok, amiket a szájába tudott venni, mint pl a zipzáron lógó vastag madzag. Ekkor kértem Vijayt, hogy csináljon már egy fotót a babáról, ahogy a lábamon hasal keresztbe és az övtáskámat kóstolgatja. Megtaláljátok a fotóalbumban, de azért ide is felrakom. :-)

Hát ő az, szerintem egy tünemény. :-) Sajnos ekkorra elértük a megállót, ahol le kellett szállnunk, úgyhogy visszaadtam őt, és búcsút intettem.
Kint találkoztunk Shivvel, Ashu ezúttal nem jött vele, és felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket a Kutub Minárhoz. (Egy újabb közlekedési eszköz kipipálva.) Megvettük a jegyeket, ami nekem 250 rúpia volt, a fiúknak 10-10, és bementünk. Két éve már voltunk itt Shivvel, de akkor szakadt az eső, nem nagyon tudtunk körbemenni, meg akkor még nem tudtam, hogy a falakra az emberek felírják a nevüket, és hogy a történet szerint Vinód is egyszer felírta a nevét, és a tanárnő tényleg talált is egy Vinód feliratot, amikor ott járt. Szóval határozott szándékom volt nekem is megkeresni azt a feliratot és csinálni egy képet róla, bár Vijay előre megmondta, hogy nem fogok találni semmit, mert azóta már letakarították a neveket, és büntetik azt, aki ilyet csinál. És igaza is lett, nem találtam semmit. Most is felhős volt az ég, de nem esett, úgyhogy körbe tudtunk sétálni, megnéztünk mindent. Régen a torony tetejébe is fel lehetett menni, de sok éve lezárták a lépcsőt, mert az emberek onnan követtek el öngyilkosságot. Miután végigjártuk az egész komplexumot, leültünk az egyik falra egy kicsit pihenni. Odajött hozzánk egy család, és az anyuka megkérdezte, hogy csinálhatnak-e egy képet rólam a kislánnyal. :-) Aztán mikor már kifele mentünk, egy másik kislány is odajött az apukájával egy fotóért, erről már Vijay is csinált egy képet. Úgy látszik ezt sem úszom meg, akármikor jövök Indiába, csak úgy, mint a rendőröket. :-D
A kapun kiérve megláttam egy gyümölcsös standot és kértem Vijayt, hogy igyunk egy pohár frissen facsart gyümölcslevet, mert az isteni finom. Shiv mangólevet kért, én vegyesgyümölcsöt. Volt abban minden, narancs, ananász, gránátalma, mangó, zseniálisan finom volt, imádom! Ha Indiában jártok, mindenképp próbáljátok ki! Megkóstoltam Shiv mangólevét is, kicsit shake-re hasonlított, gyanús volt, hogy raktak bele egy kis tejet is, de az is iszonyat finom volt. Ezután fogtunk egy autot, hogy elmenjünk a metróállomáshoz, nem akartunk buszra várni. A következő helyszín a Gulmóhar Park volt, ahol Vinód lakik. Csak néhány megállót kellett volna mennünk metróval, de kiderült, hogy az auto sofőrje tudja, hogy hol van, ezért inkább elvitettük magunkat odáig, így egyszerűbb volt. Ez nem igazi park, hanem egy lakónegyed, (bár az tény, hogy a negyed egy gulmóhar fákkal teli parkról kapta a nevét, ami szintn a közelben van, de azt mi nem néztük meg), zárt közösség, kapun kell bemenni. Rögtön megtaláltuk a házat a B blokkban, mert nagyon jól ki van táblázva, hogy melyik házszámot merre keressük. Nagyon fura érzés volt ott állni a ház előtt, amiről pontosan tudtam, hogy hogy néz ki belülről, hogy egy park van vele szemközt, és most ott voltam élőben... Sajnos be nem mertünk menni, valószínűleg nem is tudták volna, hogy miről van szó, a Tanárnő élt itt évekkel korábban, ezért is lett ez Vinód otthona is. Körbesétáltunk a szemközti parkban, csináltunk pár képet, aztán kisétáltunk a metróállomáshoz, és elmentünk az utolsó helyre, ami be volt tervezve. Ez volt a Connaught Place, röviden CP. Ez a metróvonalak találkozási pontja, egy hatalmas kör alakú tér, amolyan városközpont féle, mint nálunk a Deák Tér. A kör közepén egy nagy park van, India legnagyobb felvont zászlójával. A park körül megy az út, szintén kör alakban, ebből ágaznak ki a város nagyobb útjai, köztük a Janpath Nagar, ami dél felé halad. Az út külső részén végig boltok vannak, de ezek nem a tipikus indiai butikok, hanem nagy márkák boltjai, ruhák, cipők, ékszerek, éttermek, nagyon felkapott hely, ide járnak a fiatalok vásárolni, vagy csak csavarogni, együtt lenni. Olyan volt, mintha a Westend boltjait kirakták volna körbe az út mellé. :-) Körbejártuk az egészet, ettünk egy fagyit útközben, aztán vegül beültünk a Mekibe vacsizni, csak hogy stílusosak legyünk... :-D Persze megint későn értünk haza, ráadásul csúcsidő volt a metrón, (nem először futottunk bele,) ami azt jelentette, hogy minden ajtónál áll egy-két ember, akiknek az a dolga, hogy annyi utast nyomjon be a metrókocsiba, amennyi csak befér, aztán segítsen az ajtónak becsukódni. Láttam egy videót a Youtube-on erről a jelenségről, de az Japánban történt. Hát most elmondom, Indiában is ez van. :-D Ilyenkor én mindig elmegyek a metró elejébe, már említettem, hogy az első kocsi nőknek van fenntartva, az sosincs annyira megtömve, mint a többi, sokkal biztonságosabb. Általában a hátizsák is nálam van ilyenkor, Vijaynek könnyebb anélkül benyomulnia a tömegbe. Hazafele nem olyan jó utazni csúcsidőben, mert utolsó állomásig megyünk, és általában még addigra se szabadul fel ülőhely, legalábbis a koedukált kocsikban biztos nem, de én most kivételesen le tudtam ülni a női kocsiban az utolsó 6-7 megállóra. :-)
Igazából mindezek ellenére is szerintem nagyon vicces az indiai közlekedés és tömegközlekedés, sokkal jobb így bejárni a várost, mint két éve taxival.
Szóval ez a hétvége is eseménydús volt, és a következő is az lesz, pénteken megyünk Chennaiba, Vijay szüleihez, hétfőn pedig irány Magyarország. :-)
Nem tudom, mikor lesz időm megint írni, legyetek türelmesek!
Addig is puszi mindenkinek.
Namaszkár! _/\_

Apróságok

Az elmúlt hétről és a hétvégéről nem nagyon van mit mondani. A hétköznapok még mindig egyformán telnek, semmi érdekes nem történik, a hétvégét pedig most pihenéssel töltöttük. Be volt tervezve egy delhi vásárlás, ami aztán leredukálódott egy noidai plázára, ami végül nem valósult meg, mert nem nagyon akaródzott egyikünknek sem kimozdulni. Azért néhány apróságot megemlítenék.
Először is, ami a legfontosabb, Vijay megkapta a vízumot, úgyhogy most már biztos, hogy jön velem haza, és nálunk tölt két hetet! :-)
Ezt (és a hónapfordulónkat, amit kért, hogy ne mondjam el mindenkinek, hányadik) megünneplendő, pénteken este hozott egy nagy adag indiai édességet.

                                                      (Ez csak egy része)

A középső a jalebi, cukormassza-szerűség van kisütve olajban, melegen a legjobb, nagyon finom. Körben a golyókat laddúnak hívják, omlós grízes állaga van, cukorszirupban, szintén nagyon finom, és szintén édes, de nem annyira, mint a jalebi. Szóval ezekkel ünnepeltünk. :-)
A másik, amit megemlítenék, hogy végre sikerült időt szakítani arra, hogy levágjam Vijay haját. Ezt már az ideérkezésem előtt kb két héttel megbeszéltük, hogy meg fog történni, mert furcsa módon az itteni borbélyok valahogy iszonyat bénák. Akárhányszor elment Vijay hajat vágatni, mindig valami borzalom sikeredett belőle a fejére. Mondtam, hogy én szívesen megpróbálok valami épkézláb frizurát alkotni neki, annál rosszabb nem lehet, mint amiket itt jó pénzért kap. Sajnos az első két hétben nem jött össze a dolog, és most ezt nagyon bánja is, mert nagyon tetszik neki, amit csináltam, és szerette volna, ha a jaipuri képeken is ilyen jól néz ki:

Hát ez van. Majd a chennai-i képeken már csini lesz. :-)
A mostani hétvége intenzív Delhi shopping és csavargás lesz mindkét nap, és jön egy meglepetés vendég is... ;-)
Addig is namaszkár, vigyázzatok magatokra! _/\_

Jaipur...

...a Rózsaszín Város. :-)

Kértem Vijayt, hogy egyik hétvégén vigyen el oda, mert két éve, mikor itt voltam, nem volt alkalmam elmenni, és már nagyon szeretnék. Rábíztam a szervezést, azt mondta, állja a költségeket is, nekem nem kell foglalkoznom semmivel, csak élvezzem. És így is volt. :-)

Pénteken korán eljött délután a munkából, én addigra elkészültem a saját dolgaimmal és összepakoltam. Ő is gyorsan összeszedte amit kellett, és elindultunk. A már ismert út, auto Noida Városközpontig, onnan metró Új Delhibe. A metróból közvetlen a vasútállomás mellett jöttünk ki, még elég sok időnk volt, így mászkáltunk egy kicsit az állomáson. Láttam két férfit az egyik sarokban a földön, mozdulatlanul, egymásba gabalyodva, körülöttük emberek. Kérdeztem Vijayt, mit csinálnak, azt mondta verekszenek. Ha jobban megnézte őket az ember, tényleg úgy tűnt, mintha szorongatnák egymást. Persze mindkettő totál részeg volt. Érdekes látvány. :-D

Mikor meguntuk a sétálgatást, beültünk a légkondis váróterembe, míg fel nem lehetett szállni a vonatra. Rajdhani Expresszel mentünk, ami magasabb színvonalú, mint a normál járatok, ennek megfelelően drágább is, viszont sokkal gyorsabban odaér, van légkondi, adnak tiszta lepedőt, párnát, takarót a fekvőhelyekhez, vacsorát, palackozott ivóvizet, fagyit a vacsi után, és a vécé is normális. Az úton nem történt semmi érdekes, éjjel fél 1 körül értünk Jaipurba. Vijay úgy választott hotelt, hogy közel legyen az állomáshoz, így csak kb 10 percet kellett mennünk autoval (ez még mindig a motoriksát jelenti), ami egyébként  kedvenc közlekedési eszközöm Indiában. Becsekkoltunk a szállodába, és lefeküdtünk aludni. Úgy terveztük, hogy nem kelünk nagyon korán másnap, amúgy is kevés az idő aludni, meg akkor nagyon hamar el is fáradnánk a városnézésben. 11-re kérte Vijay a taxit, addigra megérkezett a barátja, Praveen is, aki ismeri Jaipurt, és vállalta, hogy körbevezet minket.

Az első állomás Amer volt, de útközben láttuk a Szelek Palotáját is, ahova viszont nem mentünk be, Vijay azt mondta, nem olyan érdekes belülről, és amúgy is sűrű a program. Szóval az Amer-i erőd. Amikor már közel voltunk, megálltunk az út szélén néhány fotót csinálni, fantasztikus látvány a domboldalon a homokszínű palota, fölötte pedig, a dombtetőn a vörös Jaigarh Erőd. És imádtam, hogy amíg fotózkodtunk, egy elefánt sétált el mellettünk az úton. :-)

Továbbmentünk, de két perc múlva megint megálltunk, ez alkalommal nem saját akaratunkból. Az úton ugyanis rendőrök voltak, és Praveen, aki az anyósülésen ült, a fotózás után visszaszállva nem kötötte be a biztonsági övét, és ezt a rendőrök kiszúrták. Kocsi megáll, a három férfi kiszáll, engem meg ott hagynak rohadni a kocsiban (ugyanis a motorral együtt természetesen a klíma is leállt). Kb 5 percig bírtam a meleget, aztán én is kiszálltam, nem értettem, mi tart ennyi ideig, úgy tűnt, csak beszélgetnek a rendőrökkel. Vijaytől tudtam meg később, hogy Praveent meg akarták büntetni az öv miatt, erre ő - jó indiaihoz illően - elkezdett összevissza hablatyolni, hogy a bátyja valami főrendőr, és úgyse csinálhatnak vele semmit, aztán hogy Vijay bátyja is főrendőr (nem számít, hogy nincs is fiútesója :-D ). A sofőr félrehívta Vijayt, valamit súgott neki, mire Vijay a kezébe nyomott egy papírpénzt, a sofőr ezután azzal próbálta meg megvesztegetni a rendőrt, hogy engedjen már minket tovább. A rendőr ekkor látott meg engem. Persze a pénzt nem fogadta el, viszont kért egy közös fényképet velem, amit a diavetítésben láthattok is. Még kezet fogtunk, aztán elengedett minket. Úgy látszik, akárhányszor Indiában járok, mindig meg kell mentenem valakit a rendőröktől... :-D

Végül csak odaértünk a domb aljába, ahonnan fel lehetett menni az erődbe. Persze már dél körül járt az idő, nálam meg se sapka, se naptej, le is égtem rendesen estére. Vagy másfél órán keresztül mászkáltunk az erődben, jobb híján az ivóvízzel locsoltam a fejem, hogy legalább napszúrást ne kapjak. A látvány viszont megérte, ezt a képek is bizonyítják. Azt nem tudom, hogy hogy tudtak ott élni az emberek, mert amint belépsz az udvarról a falak közé, az egész olyan, mint egy nagy labirintus, több szint, kisebb-nagyobb termek, rejtett lépcsők, nagyon hamar elvesztettem a képességet, hogy számon tartsam, merre járunk, és merre van a visszaút, de úgy tűnt, a fiúk képben vannak. Volt egy gyönyörűszép rész a palotában, ami tükörberakással volt díszítve, annyira tetszett, hogy legszívesebben ott álltam volna egész nap. Mindig is csodáltam az indiaiak tehetségét és szépérzékét, jónéhány ilyen nagyszabású alkotásuk van, ami egyszerűen túl szép, hogy igaz legyen, képeken vagy szavakban nem is lehet jól visszaadni az élményt.

Lefelé menet láttunk egy férfit a földön ülve zenélni, én csak akkor jöttem rá, hogy kígyót bűvölt, amikor itthon megnéztem a képeket... :-D Az egyik fordulóban pedig ült egy nénike, aki előtt volt egy mérleg, és ha fizettél neki, akkor ráállhattál, és megmérhetted magad. Annyira eszement ötletnek tűnt, hogy Vijay-jel mindketten megmértük magunkat, bár nem hiszem, hogy pontos volt az érték, mert az azt jelentené, hogy máris 5 kilót fogytam, mióta itt vagyok, pedig még csak egy hét telt el... :-D

A következő állomás a dombtetőn lévő vörös színű Jaigarh Erőd volt, innen mégjobb kilátás nyílt a völgyre, elláttunk egészen messzire, az egyik irányban lehetett látni egy nagy tavat egy palotával a közepén, ez a Jal Mahal, mögötte pedig Jaipur házai terítették be a völgyet. Lehetett látni az előző erődöt is, és a környező dombtetőkön lévő bástyákat nagy falak kötötték össze egymással, hogy a katonák szabadon és könnyen átjárhassanak egyikből a másikba, ha kell. A Kínai Nagy Fal jutott eszembe róla. Volt egy nagy négyszögletű torony is az egyik részen, a tetején két zászló, amik messziről indiai zászlónak tűntek (narancs-fehér-zöld), de közelebbről látszott, hogy speckó jaipuri színei voltak, piros-sárga-fehér-zöld-kék. Csináltunk képet a taxiról meg a sofőrünkről, aki pont úgy néz ki, mint egy bollywoodi akcióhős. :-D Megnéztünk egy kiállítást az erőd építtetőjéről, aztán egyet a fegyverekről, amiket régen használtak. Vicces volt, hogy minden ágyúnak külön neve volt, és szépen ki volt díszítve. Itt van India legnagyobb működőképes ágyúja is, amit, ha jól tudom, csak egyszer sütöttek el.

A kiállítások után megtöltöttük friss vízzel az üvegeket, és én kaptam egy mangós fagyit, aztán irány vissza a városba. Útközben megálltunk a Jal Mahal előtt az úton pár fotót csinálni, aztán láttuk, hogy a szemközti oldalon tevék fekszenek. Praveen kérdezte, hogy akarok-e felülni rájuk, mondtam, hogy persze. Kialkudta a tulajtól a megfelelő árat, de mielőtt én felültem volna, ő is akart egy képet, ahogy a tevén ül, aztán meg ahogy vezeti. Ennél a pontnál szerencsétlenkedett egy sort, ugyanis nem fogta meg normálisan a kötél szabad végét, csak húzta maga után, amire viszont így a teve sikeresen rálépett többször is, Praveen meg nem értette, hogy mért nem tud tovább menni, miért akad a kötél. Aztán a tulaj megelégelte, és elvette tőle a tevét, hogy én is ráülhessek végre. :-) Praveen kiderítette, hogy ketten is ülhetnek a tevén, úgyhogy Vijay is felült mögém, de teljesen be volt parázva, hogy neki nincs mibe kapaszkodnia, és különben is, mi van, ha a teve megbotlik, vagy gondol egyet és elszalad, meg ilyenek... :-D A vezető elsétált velünk a közeli szállodáig és vissza, nekem nagyon tetszett, nem volt nagy különbség a lovaglás és a tevegelés között, úgyhogy magabiztos voltam, útközben még virágot is szedtem a fákról, amiket így, a teve hátán ülve elértem. Beraktam a hajamba, aztán csak élveztem, hogy mindenki megbámul (amit egyébként teve nélkül is megtettek), integet, vagy odakiált valamit nekem. Visszaintegettem, mosolyogtam, és azt még én is értettem, hogy az egyik férfi az kiabálta, hogy olyan vagyok, mint egy királynő. :-) Végül még Vijay is azt mondta, hogy nem volt rossz, és megköszönte, hogy rávettem, hogy próbálja ki.

Ezután visszamentünk a városba, felvettük Praveen feleségét, és együtt elmentünk a Birla Mandirt megnézni. Templom lévén persze le kellett venni a cipőt, amivel önmagában nem lett volna gond, csak a kő kb 50 fokos volt, ami egy fehér ember számára nem éppen kellemes. Megnéztük a templomot belülről, aztán körbejártuk kívülről. Nem tudom, nekem valahogy minden hindu templom egyformának tűnik, és most valószínűleg ezt olvasva minden indiai és indológus ismerősöm felhördült, de akkor is...

Ekkor már késő délután volt, úgyhogy egy-két helyet ki kellett hagynunk, mert a napi utolsó program több órásnak ígérkezett, vacsorával egybekötve.

Ez egy zárt falu a városon belül, tradícionális rádzsasztáni házakkal, használati tárgyakkal, de az emberek nem élnek itt ténylegesen, inkább olyasmi, mint a Skanzen Szentendrén. A belépőjegy árába beletartozik a vacsora is, ami lehet normális, vagy autentikus rádzsasztáni vegetáriánus menü. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, mikor megvettük a belépőket. Ezt már ott a bejáratnál el kellett dönteni, mert az árakban volt egy kis eltérés. Mikor beléptünk, üdvözlésképp a fiúk kaptak egy vörös csíkot meg pár rizsszemet a homlokukra, én pedig egy pöttyöt. Vijay azt mondta, hogy a házas nőknek nem jár, így Praveen felesége nem kapott, neki amúgy is volt bindi (piros pötty) a homlokán.

Körbejártuk a falut. Voltak ott különböző zenészek, táncosok, artisták, ki lehetett próbálni sok féle dolgot. Volt egy hely, ahol lehetett hennát csináltatni a kezünkre. Nekem ez otthon nagyon megy, de gondoltam, hátha tanulhatok valami úgy technikát, vagy új mintákat, úgyhogy én is csináltattam a kezemre. Nem volt sok értelme, semmi újat nem tanultam, és nem is volt olyan hű, de fantasztikus a minta, amit kaptam, arra volt jó az egész, hogy utána szárogathattam a kezem több, mint egy órán át. 

Az egyik standnál kínáltak étvágygerjesztő itallal, jal jeera a neve. Én is megkóstoltam, de szerintem borzalmasan rossz íze van, egy normális korty se ment le belőle a torkomon. Nem is tudom igazából leírni, hogy milyen íze van, de valami fűszer van benne, meg még ki tudja, mi. A többiek viszont ittak egy-egy pohárral, a fiúk többel is.

Az egyik soron mindenféle ügyességi célbadobós játékokat lehetett játszani, mi is kipróbáltunk néhányat, aztán megtaláltuk a helyet, ahol ki lehetett próbálni, amit én a legjobban akartam: elefánton ülni!!! :-) Mondtam Vijaynek, hogy én ezt most rögtön szeretném, úgyhogy vettünk is két jegyet, és mentünk egy kört az elefánton. Zseniális! Nagyon viccesen mozog, ahogy ülsz a hátán, semmihez nem tudnám hasonlítani, amit eddig próbáltam. Sajnos kb 3 perc alatt megfordult velünk, pedig még elücsörögtem volna rajta egy darabig. Megkértük Praveent, hogy csináljon képet rólunk, de valahol az erődök környékén elveszíthette a fotós érzékét, mert nem lettek valami jó képek. Mikor leszálltunk, Vijay ismét megköszönte nekem az élményt, azt mondta, magától sose ült volna fel, de velem igen, és kár lett volna kihagyni. :-)

Ezután bementünk a vásárlós részbe, ahol mindenféle kézzel-lábbal készített termékeket lehetett venni, nekem egy ezüst berakásos tükör nagyon megtetszett, de Vijay azt mondta, nem éri meg az árát. Volt viszont egy stand ahol egy férfi rizsszemekre írt bármit, amit akartunk, aztán azokat felrakasztotta egy papírra és belerakta egy előgyártott fa foglalatba, aminek különböző formái közül lehetett választani. Volt szív alakú kulcstartó egy hellyel a rizsnek, volt dupla szives papírnehezék két hellyel, volt elefánt, virág, de volt 4-6 helyes családfa is. Mi csináltattunk egy dupla szíveset, az egyik helyen az én nevem van egy rizsszemre írva, a másikon Vijay-é. :-) Utána felültünk az óriáskerékre, ami nem volt olyan nagyon óriási, de elég nagy volt ahhoz, hogy rálássunk az egész falura, meg Jaipur jókora részére is a tetejéről. Azt hiszem, mi jártunk a legjobban, mert amikor odamentünk, még alig ültek rajta és sor sem volt, utánunk kezdtek el jönni az emberek, de mire az egész kerék megtelt, a srác elfelejtette, hogy kiket ültetett fel legrégebben, szóval össze-vissza cserélte az embereket. Mi így Vijay-jel mentünk vagy 6-7 kört. :-)

Ezután következett csak a vacsora. Oda is a legjobbkor mentünk, még nem volt sor, mi voltunk az első turnus, akik ettek. Egy nagy kör alakú épület volt, kint le kellett venni a cipőket, csak úgy mehettünk be. Hosszú, szögletes U alakú, nagyon alacsony asztalok voltak, mellettük párnák a földön, azokra ültünk le. A poharak agyagból, a tányérok és kistálkák levelekből készültek. A pincérek egy nagy edényt fogva mentek körbe az U belsejében, és mindenki tányérjára raktak egy kanállal mindenből. Nagyon gyorsan ment így a felszolgálás. Kaptunk háromféle lepénykenyeret, vagy hatféle főételt, persze pici adagokban, 4-5 féle nasit és étvágygerjesztőt, és a végén kétféle édességet. A kenyereket megettem, a főételek közül csak hármat tudtam, a többi borzasztó fűszeres volt, az édesség viszont iszonyat finom volt, még repetáztam is belőle. Valami sült tésztaszerűség volt, meleg, ropogós, és be volt áztatva cukorszirupba... Nyammm! :-) Vacsi közben folymatosan töltötték újra a fejenként két poharat vízzel, meg valami joghurtos itallal, ami nekem nem ízlett, de állítólag megnyugtatja a gyomrot a sok fűszeres kaja után. Sokkal kevesebbet bírtam csak enni, mint a többiek, de így is totál tele lettem. El is aludtam a kocsiban, ahogy mentünk vissza a szállodába.

Másnap reggel sokáig aludtunk, aznapra már nem volt betervezve semmi, mert a vonat délben indult vissza Delhibe. Azért kellett olyan korai vonatot nézni, mert amikor megvette Vijay a jegyeket, akkor még úgy volt, hogy dolgozni fogok, és normális időben akartam hazaérni vasárnap. Ez a vonat viszont nem Rajdhani Expressz volt, hanem sima gyorsvonat, ami sokkal több helyen megáll, nem adnak rajta kaját, és a vécé televolt pici csótányokkal, amik fel-alá mászkáltak a falakon meg a földön, de sajna ez volt az egyetlen vonat, ami viszonylag emberi időben visszaért Delhibe. Persze ez sem egészen így történt, mert később is indult, mint kellett volna, és vagy egy órával később értünk a fővárosba. A vasúttól a metróig egy igazi riksát fogtunk (az eredeti biciklis verziót), és végérvényesen beigazolódott, amit eddig is gyanítottam, hogy nekem az auto (motoriksa) a kedvencem. A biciklisen nem érzem magam eléggé biztonságban, a taxiban meg túlságosan be vagyok zárva ahhoz, hogy úgy érezzem, részese vagyok a közlekedésnek. Szóval marad az auto, azt nagyon szeretem. Hazafele az egyik metróállomáson bementünk a Mekibe vacsizni, csak hogy stílusosak legyünk. :-D A metró még későn s úgy tömve volt, hogy Vijay jobbnak látta, ha én az első kocsiba szállok föl, ahol csak nők lehetnek, mert az sokkal kevésbé zsúfolt. Éjjel 11 körül értünk a szállásra.

Nagyon élveztem a hétvégét, a nehézségek ellenére, Vijay nagyon kitett magáért, minden jól meg volt szervezve, mindenből a lehetőségekhez mérten a legjobbat választotta, hogy nekem könnyebb legyen, tényleg semmivel nem kellett foglalkoznom. Ezért is szeretem. :-)

India - másodszor

Ismét itt, Indiában.
Két év telt el az első utam óta, és azóta sok dolog történt, nehéz lenne most mindent elmondani, de megpróbálom gyorsan összefoglalni.
2 éve, miután hazatértem Indiából, elmentem 10 hónapra Angliába dolgozni, arról is írtam blogot, jobboldalt találjátok hozzá a linket. Tavaly szeptemberben elkezdtem az ELTE-n az Indológia szakot, amit imádok, rengeteg jó dolgot tanulunk Indiáról, de a legjobb a Hindi nyelv. :-)
Shivvel továbbra is jóban vagyunk, tartjuk a kapcsolatot, de tavaly szilveszterkor találkoztam Kiskunhalason egy fantasztikus sráccal, aki történetesen az egyetlen indiai barátnőmnek ( - aki mellesleg Magyarországon él - ) az öccse. :-) Az idei blogomnak ő lesz a másik főszereplője, a neve Vijay.
Ez az út eredetileg úgy indult, hogy önkéntes leszek Delhiben egy árvaházban egy hónapig, hétvégente pedig Vijay-jel töltöm az időm, felfedezzük többek között Jaipurt és Chennait. Már megvoltak a vonatjegyek és a szálloda Jaipurba és a repjegyek Chennaiba, amikor kiderült, hogy az önkéntes szervezet nem igazán rajong az ötletért, hogy én hétvégente elmászkáljak, mikor az ő felelősségük vagyok, menjek inkább velük kirándulni, amit viszont én nem akartam. Hosszas gondolkodás és eszmecsere után Vijay-jel egyetértettünk abban, hogy egyszerűbb, és kevesebb pénzveszteséggel jár lemondani az önkéntességet, mint törölni a vonatjegyeket, repjegyeket és a hotelfoglalást, főleg, hogy mind előre ki van fizetve. Szóval most itt vagyok Noidában, Delhi vonzáskörzetében egy helyes kis guesthouseban, csini rózsaszín szobában, 24 órás áramellátás (ami itt nagy szó), légkondi, ventillátor, konyha, nappali, tévé, internet, erkély, egészalakos tükör, és persze indiai stílusú fürdőszoba, értsd: pottyantós vécé csappal és kiskancsóval papír helyett, és egy nagy vödör kiskancsóval fürdéshez, de ilyenek már meg se kottyannak, edzett vagyok. :-D
Azért India mindig tud meglepetést okozni, de ez szerintem a jövőben sem lesz másképp.
Az utazás nem tartogatott sok izgalmat, de ez alkalommal a Turkish Airlines-al repültem, és szerintem, ennél maradok a következő utaimnál is, mert nagyon tetszett.
Szombat hajnalban érkeztem meg Delhibe, Vijay várt rám, és elhozott a szállásra. A szombatot pihenéssel töltöttem, fáradt voltam az út után. Vijay hozott ebédet meg vacsorát.
Vasárnap viszont irány Delhi, és vásárlás ezerrel. Ugyanis ruhát alig hoztam, mert úgy terveztem, hogy itt bevásárolok. :-) Szóval reggel fogtunk egy autót (ők így hívják a motoriksát), elmentünk vele a Noida városközpont metróállomásig, onnan pedig Delhibe a piacra. Nagyon tetszik egyébként a metró, tiszta, kényelmes, és a szerelvény első kocsijába mindig csak nők szállhatnak fel, úgyhogy a félősebbek is biztonságban érezhetik magukat. A jegyrendszer úgy működik, hogy veszel egy metrókártyát, ami leginkább egy bankkártyához hasonít, csak nincs rajta név, és feltöltöd valamennyi pénzzel. Mielőtt felszállsz a metróra, átmész egy kapun, beszkennelve a kártyád, és amikor leszállsz, szintén. Ekkor veszi le róla a rendszer a megtett útnak megfelelő pénzösszeget. A kártya bármikor újatölthető, ha elfogy róla a pénz, és ha bármikor úgy döntesz, hogy nem utazol többet metróval és visszaadod a kártyát a pénztárnál, akkor visszakapsz 50 rúpiát. Nekem nagyon tetszik ez a rendszer. Az állomás vécéjében viszont kaptam egy adag kultúrsokkot, amikor az előttem lévő idősebb, szárit viselő nő bement a vécébe, be se csukta az ajtót, csak behajtotta, és szó szerint 3 másodperc múlva fogta a kis zuhanyt a vécé mellett, és fellocsolta vele a padlót, majd kijött a fülkéből. Először nem értettem, mi történt, azt hittem, vécézni akart, aztán mikor olyan gyorsan kijött, arra gondoltam, biztos valami takarítóféle, aki csak azért jött, hogy fellocsolja a padlót. Csak akkor jöttem rá az igazságra, amikor bementem utána a vécébe, és masszív pisiszagot érezve lenéztem a földre... A vízzel keveredett pisijében álltam. Nem akartam elhinni. Bejött, nyilván nem viselt alsóneműt, mert minek; megállt, kieresztette, amit ki kellett; amit a szári alsószoknyája nem fogott fel, azt fellocsolta, majd dolgát végezve távozott... Nem tudom, kit hogyan érintene ez, de én elég zaklatott lettem, kellett vagy fél óra, mire lenyugodtam. Azt hiszem, vannak Indiának olyan dolgai, amiket soha nem fogok tudni megérteni.
A vásárlás alatt nem történt semmi említésre méltó, vettünk 3 szett ruhát, igazából churidar kameezt szerettem volna dupattával, de azt nem nagyon találtunk, viszont árultak sok szép kurtit, és lehetett hozzá színben passzoló leggingset választani, úgyhogy ennél a kombinációnál maradtam, pláne, hogy a churidar nadrágokat általában túl szűkre csinálják, a leggings viszont rugalmas és majdnem ugyanúgy néz ki. :-)
Hazafele vettünk mangót, amit már régóta szeretnék megkóstolni, de csak Indiában érdemes. És tényleg érdemes! Isteni! :-)
A hétköznapok mindig ugyanúgy telnek. Felkelek, csinálok chait vagy kakaót, kimosom a koszos ruhákat (kézzel, a fürdőszoba padlóján - nagy élmény :-D ), kiteregetek, aztán elfoglalom magam ebédig, majd utána vacsoráig, mint egy rendes indiai háziasszony. Általában filmet nézek Hindiül, ami nagyon hasznos, vagy olvasok, amire suli mellett nem nagyon volt időm, de most végre megtehetem, és kézimunkát is hoztam magammal. :-) Vijay napközben dolgozik, de mindig hoz ebédet meg vacsorát, és együtt eszünk, közel van ide a munkahelye.
Tegnap esett egy kicsit az eső, úgyhogy kiálltam az erkélyre és élveztem. :-) Aztán estefelé halottam egy tompa puffanást, és ahogy kinéztem az erkélyajtón, láttam, hogy valami elsétál az ajtó előtt. Először macskának hittem, mert négy lábon járt és hosszú farka volt, de gyanús volt, hogy egy macska hogy tudna felmászni a másodikon lévő erkélyre. Odamentem az ajtóhoz, és egy kis majmot láttam csücsülni az erkély másik végében, valamit rágcsált. :-) Gondoltam, odaadom neki a maradék kekszet, de előbb elmentem a telómért, hogy csináljak róla egy fotót. Sajnos mire visszaértem, eltűnt. Vijay később azt mondta, hogy az Hanumán isten volt, és ő küldte, hogy nézze meg, hogy minden rendben, jól vagyok-e. :-)
Egyelőre ennyi, nem tudom, mikor írok legközelebb. Hétvégén Jaipurba megyünk, arról majd mindenképp beszámolok.
Addig is puszilok mindenkit.
Namaszkár _/\_