Jaipur...

...a Rózsaszín Város. :-)

Kértem Vijayt, hogy egyik hétvégén vigyen el oda, mert két éve, mikor itt voltam, nem volt alkalmam elmenni, és már nagyon szeretnék. Rábíztam a szervezést, azt mondta, állja a költségeket is, nekem nem kell foglalkoznom semmivel, csak élvezzem. És így is volt. :-)

Pénteken korán eljött délután a munkából, én addigra elkészültem a saját dolgaimmal és összepakoltam. Ő is gyorsan összeszedte amit kellett, és elindultunk. A már ismert út, auto Noida Városközpontig, onnan metró Új Delhibe. A metróból közvetlen a vasútállomás mellett jöttünk ki, még elég sok időnk volt, így mászkáltunk egy kicsit az állomáson. Láttam két férfit az egyik sarokban a földön, mozdulatlanul, egymásba gabalyodva, körülöttük emberek. Kérdeztem Vijayt, mit csinálnak, azt mondta verekszenek. Ha jobban megnézte őket az ember, tényleg úgy tűnt, mintha szorongatnák egymást. Persze mindkettő totál részeg volt. Érdekes látvány. :-D

Mikor meguntuk a sétálgatást, beültünk a légkondis váróterembe, míg fel nem lehetett szállni a vonatra. Rajdhani Expresszel mentünk, ami magasabb színvonalú, mint a normál járatok, ennek megfelelően drágább is, viszont sokkal gyorsabban odaér, van légkondi, adnak tiszta lepedőt, párnát, takarót a fekvőhelyekhez, vacsorát, palackozott ivóvizet, fagyit a vacsi után, és a vécé is normális. Az úton nem történt semmi érdekes, éjjel fél 1 körül értünk Jaipurba. Vijay úgy választott hotelt, hogy közel legyen az állomáshoz, így csak kb 10 percet kellett mennünk autoval (ez még mindig a motoriksát jelenti), ami egyébként  kedvenc közlekedési eszközöm Indiában. Becsekkoltunk a szállodába, és lefeküdtünk aludni. Úgy terveztük, hogy nem kelünk nagyon korán másnap, amúgy is kevés az idő aludni, meg akkor nagyon hamar el is fáradnánk a városnézésben. 11-re kérte Vijay a taxit, addigra megérkezett a barátja, Praveen is, aki ismeri Jaipurt, és vállalta, hogy körbevezet minket.

Az első állomás Amer volt, de útközben láttuk a Szelek Palotáját is, ahova viszont nem mentünk be, Vijay azt mondta, nem olyan érdekes belülről, és amúgy is sűrű a program. Szóval az Amer-i erőd. Amikor már közel voltunk, megálltunk az út szélén néhány fotót csinálni, fantasztikus látvány a domboldalon a homokszínű palota, fölötte pedig, a dombtetőn a vörös Jaigarh Erőd. És imádtam, hogy amíg fotózkodtunk, egy elefánt sétált el mellettünk az úton. :-)

Továbbmentünk, de két perc múlva megint megálltunk, ez alkalommal nem saját akaratunkból. Az úton ugyanis rendőrök voltak, és Praveen, aki az anyósülésen ült, a fotózás után visszaszállva nem kötötte be a biztonsági övét, és ezt a rendőrök kiszúrták. Kocsi megáll, a három férfi kiszáll, engem meg ott hagynak rohadni a kocsiban (ugyanis a motorral együtt természetesen a klíma is leállt). Kb 5 percig bírtam a meleget, aztán én is kiszálltam, nem értettem, mi tart ennyi ideig, úgy tűnt, csak beszélgetnek a rendőrökkel. Vijaytől tudtam meg később, hogy Praveent meg akarták büntetni az öv miatt, erre ő - jó indiaihoz illően - elkezdett összevissza hablatyolni, hogy a bátyja valami főrendőr, és úgyse csinálhatnak vele semmit, aztán hogy Vijay bátyja is főrendőr (nem számít, hogy nincs is fiútesója :-D ). A sofőr félrehívta Vijayt, valamit súgott neki, mire Vijay a kezébe nyomott egy papírpénzt, a sofőr ezután azzal próbálta meg megvesztegetni a rendőrt, hogy engedjen már minket tovább. A rendőr ekkor látott meg engem. Persze a pénzt nem fogadta el, viszont kért egy közös fényképet velem, amit a diavetítésben láthattok is. Még kezet fogtunk, aztán elengedett minket. Úgy látszik, akárhányszor Indiában járok, mindig meg kell mentenem valakit a rendőröktől... :-D

Végül csak odaértünk a domb aljába, ahonnan fel lehetett menni az erődbe. Persze már dél körül járt az idő, nálam meg se sapka, se naptej, le is égtem rendesen estére. Vagy másfél órán keresztül mászkáltunk az erődben, jobb híján az ivóvízzel locsoltam a fejem, hogy legalább napszúrást ne kapjak. A látvány viszont megérte, ezt a képek is bizonyítják. Azt nem tudom, hogy hogy tudtak ott élni az emberek, mert amint belépsz az udvarról a falak közé, az egész olyan, mint egy nagy labirintus, több szint, kisebb-nagyobb termek, rejtett lépcsők, nagyon hamar elvesztettem a képességet, hogy számon tartsam, merre járunk, és merre van a visszaút, de úgy tűnt, a fiúk képben vannak. Volt egy gyönyörűszép rész a palotában, ami tükörberakással volt díszítve, annyira tetszett, hogy legszívesebben ott álltam volna egész nap. Mindig is csodáltam az indiaiak tehetségét és szépérzékét, jónéhány ilyen nagyszabású alkotásuk van, ami egyszerűen túl szép, hogy igaz legyen, képeken vagy szavakban nem is lehet jól visszaadni az élményt.

Lefelé menet láttunk egy férfit a földön ülve zenélni, én csak akkor jöttem rá, hogy kígyót bűvölt, amikor itthon megnéztem a képeket... :-D Az egyik fordulóban pedig ült egy nénike, aki előtt volt egy mérleg, és ha fizettél neki, akkor ráállhattál, és megmérhetted magad. Annyira eszement ötletnek tűnt, hogy Vijay-jel mindketten megmértük magunkat, bár nem hiszem, hogy pontos volt az érték, mert az azt jelentené, hogy máris 5 kilót fogytam, mióta itt vagyok, pedig még csak egy hét telt el... :-D

A következő állomás a dombtetőn lévő vörös színű Jaigarh Erőd volt, innen mégjobb kilátás nyílt a völgyre, elláttunk egészen messzire, az egyik irányban lehetett látni egy nagy tavat egy palotával a közepén, ez a Jal Mahal, mögötte pedig Jaipur házai terítették be a völgyet. Lehetett látni az előző erődöt is, és a környező dombtetőkön lévő bástyákat nagy falak kötötték össze egymással, hogy a katonák szabadon és könnyen átjárhassanak egyikből a másikba, ha kell. A Kínai Nagy Fal jutott eszembe róla. Volt egy nagy négyszögletű torony is az egyik részen, a tetején két zászló, amik messziről indiai zászlónak tűntek (narancs-fehér-zöld), de közelebbről látszott, hogy speckó jaipuri színei voltak, piros-sárga-fehér-zöld-kék. Csináltunk képet a taxiról meg a sofőrünkről, aki pont úgy néz ki, mint egy bollywoodi akcióhős. :-D Megnéztünk egy kiállítást az erőd építtetőjéről, aztán egyet a fegyverekről, amiket régen használtak. Vicces volt, hogy minden ágyúnak külön neve volt, és szépen ki volt díszítve. Itt van India legnagyobb működőképes ágyúja is, amit, ha jól tudom, csak egyszer sütöttek el.

A kiállítások után megtöltöttük friss vízzel az üvegeket, és én kaptam egy mangós fagyit, aztán irány vissza a városba. Útközben megálltunk a Jal Mahal előtt az úton pár fotót csinálni, aztán láttuk, hogy a szemközti oldalon tevék fekszenek. Praveen kérdezte, hogy akarok-e felülni rájuk, mondtam, hogy persze. Kialkudta a tulajtól a megfelelő árat, de mielőtt én felültem volna, ő is akart egy képet, ahogy a tevén ül, aztán meg ahogy vezeti. Ennél a pontnál szerencsétlenkedett egy sort, ugyanis nem fogta meg normálisan a kötél szabad végét, csak húzta maga után, amire viszont így a teve sikeresen rálépett többször is, Praveen meg nem értette, hogy mért nem tud tovább menni, miért akad a kötél. Aztán a tulaj megelégelte, és elvette tőle a tevét, hogy én is ráülhessek végre. :-) Praveen kiderítette, hogy ketten is ülhetnek a tevén, úgyhogy Vijay is felült mögém, de teljesen be volt parázva, hogy neki nincs mibe kapaszkodnia, és különben is, mi van, ha a teve megbotlik, vagy gondol egyet és elszalad, meg ilyenek... :-D A vezető elsétált velünk a közeli szállodáig és vissza, nekem nagyon tetszett, nem volt nagy különbség a lovaglás és a tevegelés között, úgyhogy magabiztos voltam, útközben még virágot is szedtem a fákról, amiket így, a teve hátán ülve elértem. Beraktam a hajamba, aztán csak élveztem, hogy mindenki megbámul (amit egyébként teve nélkül is megtettek), integet, vagy odakiált valamit nekem. Visszaintegettem, mosolyogtam, és azt még én is értettem, hogy az egyik férfi az kiabálta, hogy olyan vagyok, mint egy királynő. :-) Végül még Vijay is azt mondta, hogy nem volt rossz, és megköszönte, hogy rávettem, hogy próbálja ki.

Ezután visszamentünk a városba, felvettük Praveen feleségét, és együtt elmentünk a Birla Mandirt megnézni. Templom lévén persze le kellett venni a cipőt, amivel önmagában nem lett volna gond, csak a kő kb 50 fokos volt, ami egy fehér ember számára nem éppen kellemes. Megnéztük a templomot belülről, aztán körbejártuk kívülről. Nem tudom, nekem valahogy minden hindu templom egyformának tűnik, és most valószínűleg ezt olvasva minden indiai és indológus ismerősöm felhördült, de akkor is...

Ekkor már késő délután volt, úgyhogy egy-két helyet ki kellett hagynunk, mert a napi utolsó program több órásnak ígérkezett, vacsorával egybekötve.

Ez egy zárt falu a városon belül, tradícionális rádzsasztáni házakkal, használati tárgyakkal, de az emberek nem élnek itt ténylegesen, inkább olyasmi, mint a Skanzen Szentendrén. A belépőjegy árába beletartozik a vacsora is, ami lehet normális, vagy autentikus rádzsasztáni vegetáriánus menü. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, mikor megvettük a belépőket. Ezt már ott a bejáratnál el kellett dönteni, mert az árakban volt egy kis eltérés. Mikor beléptünk, üdvözlésképp a fiúk kaptak egy vörös csíkot meg pár rizsszemet a homlokukra, én pedig egy pöttyöt. Vijay azt mondta, hogy a házas nőknek nem jár, így Praveen felesége nem kapott, neki amúgy is volt bindi (piros pötty) a homlokán.

Körbejártuk a falut. Voltak ott különböző zenészek, táncosok, artisták, ki lehetett próbálni sok féle dolgot. Volt egy hely, ahol lehetett hennát csináltatni a kezünkre. Nekem ez otthon nagyon megy, de gondoltam, hátha tanulhatok valami úgy technikát, vagy új mintákat, úgyhogy én is csináltattam a kezemre. Nem volt sok értelme, semmi újat nem tanultam, és nem is volt olyan hű, de fantasztikus a minta, amit kaptam, arra volt jó az egész, hogy utána szárogathattam a kezem több, mint egy órán át. 

Az egyik standnál kínáltak étvágygerjesztő itallal, jal jeera a neve. Én is megkóstoltam, de szerintem borzalmasan rossz íze van, egy normális korty se ment le belőle a torkomon. Nem is tudom igazából leírni, hogy milyen íze van, de valami fűszer van benne, meg még ki tudja, mi. A többiek viszont ittak egy-egy pohárral, a fiúk többel is.

Az egyik soron mindenféle ügyességi célbadobós játékokat lehetett játszani, mi is kipróbáltunk néhányat, aztán megtaláltuk a helyet, ahol ki lehetett próbálni, amit én a legjobban akartam: elefánton ülni!!! :-) Mondtam Vijaynek, hogy én ezt most rögtön szeretném, úgyhogy vettünk is két jegyet, és mentünk egy kört az elefánton. Zseniális! Nagyon viccesen mozog, ahogy ülsz a hátán, semmihez nem tudnám hasonlítani, amit eddig próbáltam. Sajnos kb 3 perc alatt megfordult velünk, pedig még elücsörögtem volna rajta egy darabig. Megkértük Praveent, hogy csináljon képet rólunk, de valahol az erődök környékén elveszíthette a fotós érzékét, mert nem lettek valami jó képek. Mikor leszálltunk, Vijay ismét megköszönte nekem az élményt, azt mondta, magától sose ült volna fel, de velem igen, és kár lett volna kihagyni. :-)

Ezután bementünk a vásárlós részbe, ahol mindenféle kézzel-lábbal készített termékeket lehetett venni, nekem egy ezüst berakásos tükör nagyon megtetszett, de Vijay azt mondta, nem éri meg az árát. Volt viszont egy stand ahol egy férfi rizsszemekre írt bármit, amit akartunk, aztán azokat felrakasztotta egy papírra és belerakta egy előgyártott fa foglalatba, aminek különböző formái közül lehetett választani. Volt szív alakú kulcstartó egy hellyel a rizsnek, volt dupla szives papírnehezék két hellyel, volt elefánt, virág, de volt 4-6 helyes családfa is. Mi csináltattunk egy dupla szíveset, az egyik helyen az én nevem van egy rizsszemre írva, a másikon Vijay-é. :-) Utána felültünk az óriáskerékre, ami nem volt olyan nagyon óriási, de elég nagy volt ahhoz, hogy rálássunk az egész falura, meg Jaipur jókora részére is a tetejéről. Azt hiszem, mi jártunk a legjobban, mert amikor odamentünk, még alig ültek rajta és sor sem volt, utánunk kezdtek el jönni az emberek, de mire az egész kerék megtelt, a srác elfelejtette, hogy kiket ültetett fel legrégebben, szóval össze-vissza cserélte az embereket. Mi így Vijay-jel mentünk vagy 6-7 kört. :-)

Ezután következett csak a vacsora. Oda is a legjobbkor mentünk, még nem volt sor, mi voltunk az első turnus, akik ettek. Egy nagy kör alakú épület volt, kint le kellett venni a cipőket, csak úgy mehettünk be. Hosszú, szögletes U alakú, nagyon alacsony asztalok voltak, mellettük párnák a földön, azokra ültünk le. A poharak agyagból, a tányérok és kistálkák levelekből készültek. A pincérek egy nagy edényt fogva mentek körbe az U belsejében, és mindenki tányérjára raktak egy kanállal mindenből. Nagyon gyorsan ment így a felszolgálás. Kaptunk háromféle lepénykenyeret, vagy hatféle főételt, persze pici adagokban, 4-5 féle nasit és étvágygerjesztőt, és a végén kétféle édességet. A kenyereket megettem, a főételek közül csak hármat tudtam, a többi borzasztó fűszeres volt, az édesség viszont iszonyat finom volt, még repetáztam is belőle. Valami sült tésztaszerűség volt, meleg, ropogós, és be volt áztatva cukorszirupba... Nyammm! :-) Vacsi közben folymatosan töltötték újra a fejenként két poharat vízzel, meg valami joghurtos itallal, ami nekem nem ízlett, de állítólag megnyugtatja a gyomrot a sok fűszeres kaja után. Sokkal kevesebbet bírtam csak enni, mint a többiek, de így is totál tele lettem. El is aludtam a kocsiban, ahogy mentünk vissza a szállodába.

Másnap reggel sokáig aludtunk, aznapra már nem volt betervezve semmi, mert a vonat délben indult vissza Delhibe. Azért kellett olyan korai vonatot nézni, mert amikor megvette Vijay a jegyeket, akkor még úgy volt, hogy dolgozni fogok, és normális időben akartam hazaérni vasárnap. Ez a vonat viszont nem Rajdhani Expressz volt, hanem sima gyorsvonat, ami sokkal több helyen megáll, nem adnak rajta kaját, és a vécé televolt pici csótányokkal, amik fel-alá mászkáltak a falakon meg a földön, de sajna ez volt az egyetlen vonat, ami viszonylag emberi időben visszaért Delhibe. Persze ez sem egészen így történt, mert később is indult, mint kellett volna, és vagy egy órával később értünk a fővárosba. A vasúttól a metróig egy igazi riksát fogtunk (az eredeti biciklis verziót), és végérvényesen beigazolódott, amit eddig is gyanítottam, hogy nekem az auto (motoriksa) a kedvencem. A biciklisen nem érzem magam eléggé biztonságban, a taxiban meg túlságosan be vagyok zárva ahhoz, hogy úgy érezzem, részese vagyok a közlekedésnek. Szóval marad az auto, azt nagyon szeretem. Hazafele az egyik metróállomáson bementünk a Mekibe vacsizni, csak hogy stílusosak legyünk. :-D A metró még későn s úgy tömve volt, hogy Vijay jobbnak látta, ha én az első kocsiba szállok föl, ahol csak nők lehetnek, mert az sokkal kevésbé zsúfolt. Éjjel 11 körül értünk a szállásra.

Nagyon élveztem a hétvégét, a nehézségek ellenére, Vijay nagyon kitett magáért, minden jól meg volt szervezve, mindenből a lehetőségekhez mérten a legjobbat választotta, hogy nekem könnyebb legyen, tényleg semmivel nem kellett foglalkoznom. Ezért is szeretem. :-)